1. fejezet

1. fejezet

Hosszú volt az út, amíg Smis az ellenséges hajó tatjáról leugorva a vízbe érkezett. Bármekkora dulakodás is tört ki a tengerjárón, a leány békésen aludt a karjaiban, és csupán ekkor ébredt fel.

Az első alámerülést követően a nő levegő után kapkodva és köhécselve nézett szét, úgy kapálózott, mint egy fuldokló macska, ami elég helyénvaló megfigyelés volt a kapitány részéről, azonban ő inkább nem mondott semmit. Szilárdan és könnyedén folytatta az úszást a fehérhomokú part felé. Hosszan nyelték a vizet, mindeközben a barnahajú szépség még mindig nem tért észhez, s csak a földet megtapasztalva hagyott fel a szerencsétlen úszó mozdulatokkal.

A partot simogató áttetsző habok moraja betöltötte az egész étert. A biztonságos helyre érve Smis elengedte a lányt és magát húzta inkább szárazabb helyre. Elgyengült a teste a sok úszás és a víz miatt, ezért görnyedve fordult a nyílt tenger felé, ahol még mindig folyt a csata a két hajó között. Köztük az egyik az övé volt, s már el is tervezte, miképp bünteti meg a legénységet, hacsak a pompás kézzel faragott korlátok közül egy is megsérül.

Lihegve facsarta ki a vizet fekete fürtjeiből és a derekára kötött ruhából, aztán felsőtestéről ledobta a türkizkék mellényt, hogy a Nap megszáríthassa az amúgy is barna bőrét. Ezzel párhuzamosan a kezével a vörösen villogó szemei fölé árnyékot tartva a végtelen horizont bűvös tovaláthatatlanságából próbálta kitalálni, merre is taszította el őket a csata heve. Feltételezhetően kikerülték a Lég köves vidékét és most valamerre a Szigetvilág egy eddig fel nem térképezett földdarabján állt. Nemigen különbözött a többitől. Magas pálmafák, sűrű, zöld, buja növényzet, gyémántként csillogó homok, és…

– Hé! – vakkantott valaki, de közvetlen ezután a hangja köhögésbe fulladt.

Smis, a Dörgeteg, a Szép Heléna egyetlen kapitánya a nem messze szenvedő nőre kapta parázsos pillantását. Ő is nehezen húzta magát, görnyedten próbált előre lépni, de még mielőtt bárminemű távolságot megtehetett volna, visszazuhant a vízmosta partvonalba. Földszínű haja úgy lógott a fején, mint egy döglött polip csápjai, ráadásul az apró kvarcrögök az egész testére, így az arcára is ráragadtak. A kapitány emlékezett, hogy milyen elbűvölő volt az asszony szárazon, ebben az állapotban viszont nem látta sok hasznát.

– Nem segítenél? – nyújtotta felé ügyetlenül a kezeit, de a férfi meg sem moccant, így egymaga emelkedett vissza négykézlábra, majd a sarkaira ülve nézett körül. – Szép kis álom, mondhatom.

Egész arca összeszorult az éles fénytől. Kicsapta a homlokából a vizes tincseket, és ugyanúgy árnyékot tartott a szeme fölé, mint a férfi. Őt nézte. Egymást nézték.

– Ki vagy te? – kérdezte a lány, a szája tátva maradt a felfelé bámulástól.

Egyértelmű volt, hogy a férfi nem kis méretekkel rendelkezett. Körülbelül két méter magas lehetett, és nem olyan cingár alkat, mint a nagyon magas emberek általában, hanem hatalmas, robosztus, dagadó izmokkal, akár egy híres pankrátor. Magasságban modell, szélességre pankrátor. Az arca pedig olyan szigorúan nézett előre, mint egy mérges apáé.

– Nem vagy túl bőbeszédű – jegyezte meg magának a lány, majd újra körbenézett. Tetszett neki a sziget. – Hol vagyunk?

– Nem tudom – válaszolta egyszerű puritánsággal Smis.

Az ázott nő végre érzett magában annyi erőt, hogy felálljon. Ugyan végtagjai még mindig nehezek voltak a víztől, valahogy el tudott kullogni a karba tett kezű kapitányig, aki ismét a horizontot bámulta és csak arra várt, hogy a legénysége győzelmet arasson. Kissé szégyellte, hogy ő nem harcolt velük, de a pénz most mindennél fontosabb volt.

– Heléna vagyok. Dupont. – Széles és elragadó mosolyával háborúkat lehetett volna nyerni, de nem Dörgeteg jóindulatát, így az nem viszonozta a kézfogást, csupán a lány neve hallatán rezzent össze kissé. Úgy hívták, akár az ő szívszerelmét, a hajóját.

– Nem érdekel – dörmögte lassan, közben visszanyerte minden higgadtságát.

Heléna legyintett, és elindult mezítláb a meleg homokon a fák felé, de csak tétován. Eszében sem volt bemerészkedni oda.

– Te vagy eddig a legbunkóbb.

Smis erre sem válaszolt, csak meredten a két hajót bámulta, emiatt pedig a lányt majd megette a düh. Ha már egyszer álmodik, akkor legalább legyenek vele kedvesek a vonzó pasik, ha a való életben ez nincs is így. Morcosan összehúzta a száját és belerúgott a földbe.

– Hol van a táskám? – szólalt meg aztán megint. Újra közeledni kezdett a kapitány felé, közben azért természetesen kiélvezte a bőr alatt finoman domborodó izmok árnyjátékát. Még azt is látta, hogy a sötéthajú görög isten milyen mély levegőt vett. Egyértelmű, hogy mennyire idegesítette, és emiatt kissé féltette is a fejét, ahogy kikandikált mögüle, hátha lecsapja. – Hm?

– Elhallgatnál?

– Hol a táskám?

– Nem láttam táskát.

– Most szórakozol? – visította.

– Nem szokásom – jegyezte meg Dörgeteg szigorú arcára kellemetlen mosolyt erőltetve egy másodperc erejéig.

– Komolyan ezért adtam ki ezer eurót egy Louis Vuitton-ra?

– Nem ismerek semmilyen Eurót… vagy Louis-t.

– Na, szép! Ennyi pénz, és még az álmomba sem jön velem! Kis hálátlan.

Dörgeteg összeszorított fogakkal préselte ki magából a lélegzetet. Alig várta már, hogy végre túl legyen ezen az egészen, talán mégsem volt olyan jó ötlet.

– Azt hiszed, hogy egy álomban vagy? – kérdezett aztán vissza mégis.

– Persze, mégis, hol máshol lennék? Egy elcseszett Karib-tenger kalózaiban? Hah! Ne már.

– Ez nem álom – válaszolta összehúzott szemöldökökkel a kapitány, miközben a legénysége érte harcolt nem is olyan messze.

– Ó, hát persze, hogy nem, az álom szereplői sosem tudják, hogy az álom részei.

A férfi ajkai résnyire nyíltak, ahogy eltátotta a száját a sok sületlenséget hallva.

– De ha szeretnéd, akkor szívesen megpörgetek neked egy búgócsigát! – Heléna ismét elindult az erdő felé, közben Smis tátogva fordult utána, de egy szó sem jött ki belőle. – Ó, nagy búgócsiga! – tárta szét a karjait a lány. – Jöjj elő, hogy bebizonyíthassam ennek a makacs álombéli faszinak, hogy ő akkor is egy álombéli faszi!

Még mielőtt ez megtörténhetett volna, Smis kardot rántva ugrott a nő mellé.

– Heléna! – kiáltotta, és a karjaiba fogta.

A vízből egy másik alak tűnt elő, egy másik férfi. Vékony, kifejező arcán tüzelt a düh, szinte még szőke tincsei is lángra lobbantak. Már ő is előhúzott pengével emelkedett fel. Rajta nem igazán látszott, hogy kifárasztotta volna a hosszú úszás, csak a ráaggatott bőrholmik nehezedtek el. Látható volt, hogy legszívesebben lemészárolná a kapitányt, de valamiért csak mérgesen morgott, amitől napvilágra kerültek nem túl ápolt, sárgás fogai.

– Add vissza a leányt! – kiáltott sziszegve Helénára mutatva.

Fenyegetően közeledett feléjük, s ahogy ő jött közelebb, úgy távolodott Smis karjaiban a lánnyal, aki most hirtelen mégis elcsöndesedett és finoman lapult Dörgeteg oldalához.

– Eszemben sincs!

– Nagyon meg fogod bánni ezt még, fattyú!

– Sok mindent megbántam már, de a kezembe hulló pénz mindig kárpótolt – vigyorgott drága mosollyal.

Úgy keringtek egymás körül, mint az éhes állatok. Az acélpengéken meg-megcsillantak a Nap sugarai, ők csak kecses mozdulatokkal lépdeltek tovább. Méregették egymás erejét, bár erre igazán nem lehetett szükség, mivel egyértelmű volt az állás.

– A legénységed odaát haldoklik – fortyogott a szőke.

– Nem hiszek neked, Neorth.

– Mégis miféle kapitány vagy te, hogy hagyod a vérüket hullani?

– Hát akkor te mégis miért eredtél utánam egyedül?

Neorth fújtatva nézett farkasszemet az ellenfelével.

– Fiúk, ez igazán… – hebegett megriadva Heléna.

– Te csak fogd be! – ordított rá Smis, amitől az végképp elhallgatott. A félelem nehéz göbe fojtotta a torkát. – Egyezzünk meg szépen, rean! Most hagysz engem elmenni a lánnyal, cserébe a nagy Dörgeteg téged hagy elmenni – szónokolta nyugodt hangon, de a fegyverét le nem tette volna.

– Ki van zárva!

– Mégis minek kéne neked egy ilyen tengeren talált szajha?

– Hé! – harsant fel Heléna, akiben lassan ismét tudatosult, hogy az egész csupán egy álom. A fekete hajú férfi erre kicsit megrázta őt összeszorított szájjal.

– Még az is lehet, hogy bűbájos sellő, s éjszaka megölne.

– Hát öljön! – kiáltott mély áhítattal. – Ő az én eléhaaram, hát öljön, ha szeretne, de csak az ő keze által veszhetek!

– Elé-mi? – pislogott a barnahajú értetlenkedve az őt csodálóra, aki még egy kicsit meg is hajolt előtte.

– Balga! Ki hisz még az eléhaarakban?

– Ez a szív – csapott ököllel büszkén a mellkasára.

– Mit akar ez tőlem? – súgta gyanakodva Heléna a kapitánynak.

– Feltehetően húsz gyermeket.

– Na, azt már nem! – csattant fel és még közelebb bújt az őt védőhöz.

– S neked mire kéne a szívem egyetlen hölgye, Fattyú Smis? Be akarod mocskolni, igaz?

– Eladnám.

– Hogy mi?! – sikoltott hangosan az említett, erőlködve próbálta magát ellökni a férfitól, akiben egész eddig nagyjából megbízott, de az olyan erősen fogta, hogy meg sem bírt moccanni.

– Rohadék! – csikorgatta a fogait Neorth, s végre rászánta magát, hogy lecsapjon, azonban a kapitány és a lány egy szempillantás alatt eltűntek.

Dörgeteg egy könnyed mozdulattal kapta vállára a nőt, aki szinte még fel sem tudta fogni, mi történt, a férfi máris szaladt vele valamerre, ő pedig az eladástól megrettenve kiáltott kezét kinyújtva a másik felé.

Égetőn sütött le a Nap sugara, forrósította a fehér homokot, szítta a buja, zöld növényeket és megszárította Smis, a Dörgeteg vizes testét, a szél pedig egyszerre le is hűtötte, ahogy Neorth kergette a fegyverével hadonászva át az egészen apró szigeten.

– Azonnal eressz el! – kapálózott eszeveszetten Heléna, teljes erejéből ütötte a hátat, de az csak nem eresztette. – Követelem! – visított.

– Fogd be a szád, csendben tűrd, ha elrabolnak! – Smis mindeközben igazán jól szórakozott. Nem bírta komolyan venni, pontosan tudta, hogy a legénységéből nem esett senkinek bántódása, ő meg akár fél kézzel is legyűrné a másik hajóst, ezért jókedvűen csapott a nő gömbölyű fenekére és nagyobb tempóra kapcsolt.

Dupont kétségbeesetten törte a fejét, hogy mit is kéne tennie. Ugyan az egész csak egy álom, mégsem akart rabszolgapiacra kerülni. Jobb lett volna felébredni, viszont azt meg kellett jegyeznie, hogy az eddig is színes álmai közül ez bizonyult a legélethűbbnek.

A környezeten körülnézve, miközben a futás ütemére döcögött vele a világ is, megpillantotta a kapitány igazán dús, fekete, hullámos fürtjeit. Rögvest marokra ragadta a tincseket és az öklét megcsavarva húzni kezdte, szinte hallva, ahogy szakadnak a szövetek.

Ordítva rogyott le a földre a kapitány, ledobta magáról a lányt a homokba, aki nagyokat fordulva bukdácsolt ott végig. Amint feltápászkodni próbált, máris Dörgeteg terebélyes árnyéka takarta el előle a fényt, ő maga a fejét dörzsölgette.

– Te kis…

Amint eljutott volna a szitokszavakig, nem maradt több ideje, ugyanis a szőke rean kapitány utolérte végre őket, és kardjával a férfi vállára csapott. Vörös patakként folyt végig a mellkason a kiserkenő vér, s egy pillanatnyi fájdalomittas megrándulás után a kapitány a pengét megfogva kiemelte a húsából a vasat. Úgy viselkedett, mint egy lelketlen, túlvilági szörnyeteg, még maga Neorth is elcsodálkozott rajta. Sok mesét hallott már az egyik legerősebb lassanhalóról, de gyorsanhaló révén nem hitt az ellenségeskedő faj hatalmas erejében, hát most saját szemével bizonyosodhatott meg róla.

Dörgeteg gyorsan megfordulva hasított a saját szablyájával, amitől a rean hátrálni kezdett, és csak nézte a levegőben suhogó finoman munkált acél csillogását és a csukló könnyed forgását. A kapitány arcán inkább elégedetlen ingerület játszott, szemét a földre vetve lépkedett előre.

– Ne! – rimánkodott reszketve.

– Állj ki a nődért! – Torka szakadtából üvöltött fel, a hangja remegve siklott végig a nyugodt tenger tükrén.

Neorth könnyeivel küszködve hajlongott a harcos isten előtt, közben folyamatosan haladtak előre, mígnem Smis érzékeny füle meg nem hallotta a háta mögül az ideg sercegését és a levegőben fütyülő nyilat. Pont rosszkor fordult meg, a hegy pontosan kulcscsontja alá fúrta be magát, ő pedig oroszlánüvöltéssel fogadta az újra kiserkenő vért.

Hátulról támadták meg Neorth emberei egy kisebb csapatban, ugyan nem okoztak különösebb gondot, mégis pontosan annyi időt nyertek, hogy kapitányukat ne mészárolja le azonnal a hajós. Így hát Dörgeteg most feléjük rohant, s Neorth Helénához lépve segítette fel a földről.

– Gyere velem! – siettette suttogva, és amint a nő elfogadta ezt, máris egy bilincs kattant a csuklóján. Csupán ekkor vette észre, hogy a szőke magához láncolta, s nyomban húzni is kezdte.

– Mi ez? – nyelt nagyot dacolva az őt vonó erővel, de a mezítelen talpa nem ragadt meg a homokban.

– Szerelmünk köteléke, örök hűségem bizonyítéka.

– Ne szórakozz, vedd ezt le rólam!

– Az istenekre, dehogy! Még elszöknél tőlem – mosolygott kedvesen Helénára, akinek összeszorult a gyomra a perverz, vékony arc láttán. Sokkal borúsabb fellegek szálltak innen, mint odaátról.

– M-mit akarsz velem? – kérdezte elszoruló torokkal.

– Gyermeket áldok neked a hajómon, mi mást?

Dupont egy hosszú másodpercre lehunyta a szemeit, reszketve engedte ki a levegőt magából és koncentrált, hogy végre felébredjen ebből a rémálomból.

– Mit a hajón! Még itt a szigeten! – örvendezett Neorth, és azonnal megindult a buja erdő felé.

Rögvest kétségbeesett kiáltás szakadt ki a rettegő nőből, ennél még talán az is jobb lenne, ha Dörgeteg karjai között lenne újra.

– Smis! – sivított zokogva, és a férfi még pont annyit látott belőlük, amint eltűnnek a rengetegben.

Neorth úgy vágtatott a lánnyal, mint egy izgatott kisgyerek, s úgy is érezte magát. Azóta fente a fogát erre, amióta megpillantotta a hánykódó tengeren szegényt. Sajnos pont ugyanakkor Smis is kiszúrta a hajótöröttet, így teljesen igazságtalanul magának akarta. Mégis ő szerezte meg, s már azt hitte, hogy nála is marad. Az ágyába fektetve három napon át bámulta az alvó nőt, néha még beszélt is hozzá, s teljesen beleszeretett. Ekkor tűnt fel egy éjszaka folyamán Dörgeteg az eszelős bandájával és azzal a fene halk és gyors hajójával, így sikeresen csapta át a hídját az ő fedélzetére. Kissé hihetetlennek tűnt, hogy egy nőért képes három istenek verte napon keresztül őt üldözni, de hát ilyen csodáért…

Hátranézve gyönyörködött egy kicsit a jövendőbeli gyermekei anyjában. Heléna arca hullasápadt volt, finom bőrét pedig teljesen átnedvesítették a patakokban folyó könnyei.

– Smis! – sikoltott még egyet, ahogy a férfi farkastekintetébe bámult, aztán elszállt minden ereje, az ajkai úgy reszkettek, hogy egy szót sem tudott kipréselni rajtuk.

Mondhatni a legelső szebb helyen azonnal meg is álltak. A fák itt egymásba fonódva magasodtak, a talajon puha moha terült szét, mintha csak nekik lenne idekészítve az egész.

– Gyere! – mondta, közben megfogta Heléna csatakos kezét, aki nyöszörögve próbált eltávolodni tőle, de ezt se ő, se a bilincs nem engedte.

Egyenesen a mohaágy közepére vezette a lányt, és ott letérdelt elé, bíztatóan nézett fel rá.

– Ülj le mellém, ne félj! – súgta a puha növényt simogatva, s amikor látta, hogy kedveskedő szavai semmi hatással nincsenek a nőre, vágyakozó ajkakkal csókolta meg Heléna hasát, aki ettől csak még inkább kétségbeesett.

Arcát a tenyerébe temetve zokogott fel, egész nyakán és mellkasán végigfolytak már a könnyek, és szenvedett, végtelenül szenvedett és félt, mégsem ébredt fel. Legyen már vége az álomnak!

– Ne – nyekeregte nehézkesen, kezeivel ellökte magától a férfi fejét.

– Olyan furcsa ruhákat hordasz – motyogott magában Neorth Heléna farmerjának gombját megoldva. – Nem a szokásos cosca, mint amit mi viselünk. De nem gond, nekem így is tetszel, és majd veszek neked szép ruhákat.

– Ne…

– Olyan szép ez a sziget, nem? Mit szólnál, ha te itt nevelnéd a gyermekeinket, én pedig mindig visszajárnék hozzátok, ha épp nem kalózkodom? Végtére is, mégsem vihetek egy asszonyt a fedélzetre. De boldog leszel itt a gyerekünkkel, eléhaara.

– Legyen vége! – sivította Dupont.

– Ülj már le mellém! – utasította megint a szőke, ezúttal viszont már le is rántotta a földre. Piszkos ujjaival végigsimított Heléna nedves arcán, amitől a fehér bőrön egy nem odaillő koszcsík sötétlett fel.

Ő már egy szót sem szólt. Nem tudott. Teljesen lefagyva adta át magát, pedig mindig is azt hitte, hogyha egyszer ilyen helyzetbe kerül, foggal és körömmel fog küzdeni, de nem így lett. Egyszerűen képtelen volt bármit tenni, elhagyta az élet, a teljes valóság, úgy érezte, mintha kilépne a saját testéből és a feje fölül lebegve nézné végig, ahogy megerőszakolják. Jó ez vagy rossz? Ki tudja…

– Hé, Neorth! – hangozz a hátuk mögül.

Az említett, mintha szellemet látna, úgy fordult le a lányról, kezeit maga elé emelve ellenkezett és próbált védekezni az őt érő csapás elől, de már késő volt.

Dörgeteg kardja úgy csapta le a kapitány csuklóját, mintha vajat vágna vadásztőrrel. A lehulló lánc csörgése átjárta az étert. Dupont tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy Neorth csonka végtagját szorítva üvölt, de a hangot magát nem hallotta, csak a kispriccelő vért figyelte, amely könnyű lepelként telepedett meg a könnytől áztatott arcán. Ekkor vágott belé először a gondolat, hogy mindez nem a képzelet szüleménye, hisz ez az egész túl szörnyű ahhoz, hogy csupán látomás legyen.

A sokk hosszú, nehéz valóságán lassan átszakadt az igazi, valaki őt szólongatta, bár nem pontosan a nevén.

– Helené! – hívta őt a harcos isten.

Kisvártatva ráemelte a lány olívazöld szemeit, de azokban még nyoma sem volt csillogásnak.

– Már nem hiszed, hogy álmodsz, igaz, szépségem? – Smis hangja dörmögött, mint ahogy egy ilyen férfi hangjának dörmögnie kell, majd könnyedén az ölébe kapta Helénát, aki csak az utána némán kiáltó Neorth-ot látta maga mögött, de egyikőjük sem törődött vele. Dörgeteg meg sem állt a partig, ahol már a legénysége jobb keze várta őket egy csónakkal és egy győztes csata hírével.

– Je ne crois pas – súgta Heléna a saját nyelvén alig hallhatóan, aztán hátrabicsaklott a feje.