4. fejezet

4. fejezet

A férfi nagyot lélegzett, hogy elszállt az álom a szeméből. Csend volt körülötte, friss levegő illatát érezte és a lengedező szelet, ami valahonnan a szobába szökött. Újra rémálmodott, mint mindig, amikor elaludt. Ilyenkor teljes, idegen hellórok életét élte át születésüktől egészen a haláluk napjáig. Gyűlölte. Talán épp ezért aludt csupán havonta pár alkalommal.

Ismét nagy levegőt vett, hirtelen fel akart ülni, de nem maradt benne elég erő. A vállai ólomsúllyal húzták vissza az ágyba és nem engedték. A bal oldala fájt, az egész fele zsibbadt volt és tompa. Így hát nem maradt más lehetősége, felnyitotta nehéz pilláit, azonban még nem látott túl sokat a világból.

Oldalra fordított feje egy üres ablak felé nézett, bizonyosan onnan eredt a szél. Odakint épp lemenő félben volt a Nap, narancssárgás fénypászmákkal lepte be az egész testét, csak néhány falevél táncoló árnyéka törte meg a jelenséget, mégis így volt szép. Patak csorgását hallotta és csiripelő madarakat. Mindent ellepett a béke. Mindennek a közepén pedig ott ült egy nő. Fél karjával az ablakban támaszkodott, a másikkal egy könyvet tartott. Testére rá nem illő, durva anyagú, sötét coscát csavart, amit a melle alatt kötött meg, gömbölyded vállait nem fedte semmi, csak itt-ott néhány falevél-árny. Földszín haja lengett a széltől, amikor pedig az arcába került néhány kósza tincs, finoman tűrte el vékony, törékeny kezével. Az arca békésen meredt előre, úgy tűnt, hogy olvas. Olívazöld szemei fel-alá jártak a sorokat róva, néha beleharapott az alsó ajkába, amitől csak még inkább felduzzadt az amúgy is telt szája. Gömbölyded arcán keskeny, egyenes orr ült, mellette pedig finoman kipirosodott a bőre. Mesés látványt nyújtott.

Smisnek újra le kellett hunynia a szemét, hogy megbizonyosodjon, nem csak valami kósza ábránd, álomfoszlány, aki itt ült vele a szobában. Hangosan kifújta magából a levegőt és újra odanézett, de a lány még mindig ott volt. Csak ekkor hasított bele a felismerés.

– Helené – nyögte.

Az átvonzott rögtön felé fordult, de nem szólalt meg, szinte riadt szemmel nézte a durilt. Összesen mintegy négy napot aludt végig, kis híja volt, hogy nem pusztult bele a vérmérgezésbe. Mint kiderült, Neorth és az emberei lassan ható méregbe mártották a fegyvereiket, amik komótosan bontották belülről a kapitányt. A harc heve túlságosan felgyorsította a folyamatot, ezért ájult el. Már csak pár nap és soha nem ébred fel.

Gyorsan pattant fel ültéből a nő és az ajtó felé sietett. Szétválasztotta maga előtt a lelógó kagylófüzéreket, hangosan csörögtek az érintése nyomán.

– Nuhu! Nuhu irahem… moahivéked…

Heléna visszanézett a szenvedő férfira. Nem értette, ismét nem értette, hogy mit beszélnek körülötte. Itt van ez a furcsa beszéd, ami egyszerre pattogott a nyelveken, s egyszerre tudták olyan simogatóan súgni a szavakat, akárcsak a franciák. De most még csak a hangsúlyból sem tudott kikövetkeztetni semmit. Smis végtelenül összetörtnek tűnt, így épp olyan könnyen küldhette a pokolra, mint ahogy szerelmet is vallhatott volna.

Zavartan rázta meg a tincseit, remélte, hogy ebből talán látszik, hogy nem marad, bármit is mond neki. Még egy másodpercig habozott, aztán eleresztette maga mögött a füzéreket, amelyek hangos koppanással csapódtak az ajtófélfának és még hosszú másodpercek után is csörögtek.

Kiérve máris nagy kő zuhant le a szívéről. Őszintén félt attól a pillanattól, amikor Dörgeteg majd felébred, mégis úgy érezte, hogy kötelessége ottmaradnia mellette. Viszont így a munkája véget ért.

A távolból vidám kacagások hangzottak fel, többen is a tavi boszorka házában múlatták az időt, főként a sebesültek, akiket kedélyesen ellátott. A kapitányt egy távolabbi kis házikóban helyezték el, a kettőt pedig hosszú, labirintusszerű, máshova is átnyúló stég kötötte össze, az egész egy zöldes vizű tó fölé épült. Heléna minden lépte alatt meg-megdobbant az építmény, a súlya a cölöpöknél szétterjedő gyűrűket alkotott. Néha felugrott néhány ezüsttestű hal a vízből, megcsillant az alkonyat fényében és újra visszaveszett a habokba. Gyönyörű volt itt. Ha pedig minden jól megy, akkor itt is fog maradni.

Amikor lassan beoldalazott a főház ajtaján, minden tekintet rászegeződött. Meg akart szólalni, de érezte, hogy csak franciául ment volna, így inkább nem mondott semmit. Castor így is azonnal kapcsolt, megemelte csontos testét, bár az egyik matróznak segítenie kellett neki, és így, ketten indultak meg a vendégház felé. Miután távoztak sem lett kellemesebb a hangulat. Mindenki aggódott a lassanhalóért, így meredten bámulták az átvonzottat, aki viszont meg se bírt mukkanni. Zavart mosoly kúszott szét kerek arcán, épp leült volna a sarokba, amikor a tavi boszorka sötét macskaként mellékúszott és a kezébe kapaszkodva kirántott a házából.

El sem eresztette Heléna karját, egyenesen ment előre, mintha lenne valami célja, bár fedett helyre nem húzódhattak be, hiszen csak két ház volt a nő birtokában.

Dupont lesütött pillákkal haladt utána. Néha ránézett, aztán gyorsan elkapta a tekintetét. Ő is ugyanolyan sötétbőrű volt, mint Oehar és sokan mások a legénységből, mégis kicsit más. Nem itt született. Seerana ugyanolyan átvonzott, akárcsak Heléna.

– Siess! – sürgette mosolyogva a franciát.

– Me-megyek.

Ugyan nem látszott rajta, de majd kiugrott a szíve, amiért végre ismerős szót hallott. Igaz, nem az anyanyelvén, de mégis tudott valakivel beszélgetni, akit kizárólagosan megértett, nem csak akkor, amikor a természet éppen úgy kívánta.

Seerana messzebb vitte a háztól, majd amikor úgy gondolta, hogy megfelelő távolságban vannak a beszélgetéshez, egyszerűen csak levágódott a stégre, az egyik lábát belelógatta a vízbe, a másikat pedig a mellkasa elé húzta. Kecses kezével meglapogatta a területet, ahová Helénát kívánta, de ő még nem ült le, inkább állva nézte a szép tájat.

Elég sokat és elég nehezen hajóztak, amíg ideértek. A szigetek rettentően közel álltak egymáshoz, hol kisebbek, hol nagyobbak, mígnem egy akkorához értek, aminek végre nem lehetett látni a végét. Ahogy a szófoszlányokból kivette, ez egy sűrűn lakott martalócsziget, tele feketekereskedelemmel. Nincs ura, csak néha egy boszorka szól bele és fékezi meg a haramiákat. Ő volt Seerana, egy magas, erős, masszív nő, de olyan kedves mosollyal áldották meg, amelyet ritkán látni.

– Ezek szerint én jobban izgulok, mint te.

– Ezt kétlem – nevetgélt erőtlenül Heléna.

– Mégis, szinte hozzád se szólhattam egész végig, annyira ügyeltél Dörgetegre.

A zöldszemű nem válaszolt. Átfutott rajta a gondolat, hogy miért is tett így, de nem jutott döntésre.

– Gondoltam tartozom ennyivel – bökte ki végül.

– Amiért eladott?

Ismét megtartotta magának a válaszát.

– Nem vagy összezavarodva? Emlékszem, én nagyon…

– De, de. Én… teljesen. – A hangok nehezen szöktek fel a torkából. – Nem értek semmit.

– Mégis mellőzted a magyarázatot, s négy napig ki se mozdultál onnan.

– Jómagam se értem, de mindegy is. Lehet, hogy eladott, de…

– Mondták, hogy megmentetted.

– Csak kilöktem a kezéből a puskaport, igazából neki köszönhető, hogy nem haltunk meg.

– Tényleg puskapor volt? – nézett rá elképedve Seerana.

– Füstölt, robbant. Ha nem is pontosan az, nagyon hasonló hozzá.

A boszorka nagyot lélegzett. Elkeserítette a gondolat, hogy Daydralis, ahol több gyűlölet lakozott, mint bárhol a Földön, a tömeges pusztítás útjára lépett.

– Sajnálatos.

– Úgy tűnt, hogy itt nem ismerik.

– Eddig nem is.

Heléna elérkezettnek látta az időt, hogy leüljön, ő viszont maga alá húzta be mindkét formás bokáját, még félt a víztől, azok után, hogy majdnem megfulladt. Nem tudott úszni.

– És honnan jöttél? – Seerana arca a semmiből felderült, végre rátérhetett mindarra, amiről ki akarta faggatni a naiv lányt. Még, hogy arra vigyázni, aki ennyit ártott neki rögtön!

– Francia vagyok.

– Akkor ellenségek vagyunk – bökte meg viccelődve a könyökével. Dupont értetlenkedve szegezte rá a pillantását. – Németnek születtem.

– Ó – sóhajtotta, ezután ismét nagyobb csönd következett. A levelek csörögtek a széltől, a víz valahol a mederből csorgadozott. Hallgatták egy darabig.

– Miért nem kérdezel semmit? – faggatta a boszorka megállíthatatlanul.

– Én csak… – Hirtelen minden érzelem ellepte a leányt, ahogy a másikra nézett. Meg akarták erőszakolni, aztán eladták, majd háborút indítottak érte, csak érte, aranyat sírt és olyanra vigyázott, aki nem érdemelte volna meg, ráadásul hiányzott a családja, haza akart jutni és csak véget vetni ennek az egésznek. – Nem tudom, hol kezdhetném – fakadt ki belőle a sírás. Egy könnycsepp rögtön lepottyant a szeméből, és hangos csobbanással esett bele a vízbe. Ez, ha lehet, még jobban kiborította.

Seerana társa álla alá nyúlt és letörölte az ujjával a könnyeit. Arcára volt festve az aggodalom, de a nyugodt együttérzés is, mint aki azt sugallja, hogy minden rendben lesz.

– Ez például mi? – kérdezte Dupont szipogva a vízgyűrűkre mutatva.

– Átvonzott vagy, Heléna. Olyan, mint én.

– A szót már hallottam, de mégis mit jelent ez? Hogy kerültem ide? Egyáltalán hol vagyok? – tette fel egymás után a kérdéseket, melyek egy idő után olyannyira ellepték az elméjét, hogy kipirosodott arcát a tenyereibe temette. – Olyan sok nekem mindez.

– Tudom, hogy nagyon furcsa ez az egész, de ez az igazi otthonod, drágám. – A boszorka elemelte a lány csuklóját a bőrétől és a keletkező kis résen bekukucskált, hogy felvehessék a szemkontaktust.

– Nem, az én otthonom Párizs mellett van egy nevenincs faluban, anyám és apám mellett. Haza kell hozzájuk mennem. Muszáj.

– Tudják, hogy szereted őket.

– Dehogy tudják! – csattant fel.

A szíve összetört, ahogy a zokogó anyjára gondolt. Ó, hányszor sírhatott miatta, amikor elszökött George-dzsal. Épp, hogy visszatért, végre megszabadult attól a rohadéktól, és máris megint magukra hagyta őket.

– Heléna, figyelj rám! – Seerana eltökélt arcot vett föl. – Ne gondolj rájuk!

– Hogy mondhatsz ilyet? Egyszerűen csak felejtsem el őket? Az egész életem?

– Kénytelen leszel – súgta neki halkan.

Mélyeket lélegezve próbálta magát nyugtatni a francia, de ajkai közül még mindig reszketve áramlott ki a levegő. Kérdeznie kell, ez az egyetlen módja, hogy megtudjon mindent erről a helyzetről és talán egyszer újra látja majd a szüleit.

– Gondoltál rájuk? – szegezte neki a semmiből a kérdést a sötétbőrű.

– Mi? – Értetlenkedve kapta fel a fejét.

– A családodra.

Dupont összehúzott szemekkel fordította el a fejét. Az előbb összefoglalta, hogy mik történtek vele eddig. Emlékezett még érzésekre: Smistől úgy félt, mint a tűztől, Oehart viszont sajnálta, amiért annyira megkarmolta. Castor meg akarta menteni és harcolt érte, mint ahogy Kerlen is. Őket szerette és megbízott bennük, amennyire lehetett. Tehát van félelem, megbánás és bizalom, de a szeretetnek nyoma sincs. A nőben csak ekkor tisztázódott, hogy az ittléte alatt egészen eddig egyszer sem gondolt a szüleire. Ettől rémület lett rajta úrrá, elképedt tekintettel fordult vissza. Seerana rögtön tudta a választ.

– A nevükre emlékszel?

– Mathias és… Marianna Dupont.

– És a kinézetük?

Halványan derengtek az arcok az átvonzott fejében. Az apja szemüveget viselt, elég öreg volt már, későn is házasodott össze az anyjával, aki viszont fiatalosan csillogott. Markánsabb arca volt, mint az apjának, mindkettejük kedvesen mosolygott.

– Igen – nyögte félve.

– Nem sokáig.

Egy pillanat alatt megfordult vele a világ. Mégis, hogy felejthetné el őket?

– Mi? – hebegte.

– Hamarosan te leszel az egyetlen Dupont, akire emlékezni fogsz.

– Ez lehetetlen.

Finoman simított végig a lány elképedt arcán a német. Ő maga is átélte ezt, bár nála nem volt senki, aki segíthetett volna. Egyedül kellett megbirkóznia a kezdeti magánnyal és azzal a ténnyel, hogy lassanként a családtagjai kihulltak az elméjéből. Először csak egy-egy jellemzőjük, mint mondjuk a szemük színe, a bőrük illata, a nevetésük csengése. Aztán már a nevüket is elfeledte, saját magára is csak Seeranaként hivatkozott. Mára már meg nem tudná mondani, hogy eredetileg hogy hívták.

– Jegyezz le mindent egy könyvbe – bólogatott együttérzően. – Úgy talán fennmaradnak.

– De mégis, hogy lehetséges ez? – Dupont hangja ismét kezdett hisztérikussá válni.

– A világ… – Fekete szemei végigkúsztak az égen, a másik tekintete követte ezt. – Nem akarja, hogy emlékezz rájuk.

– A… világ?

– Daydralis. A nyolc isten birodalma.

– Nem értem – rázta a fejét szakadatlan a földhajú.

– Átvonzott vagy, Heléna – kezdett bele, közben elkapta a lány csuklóját. – Egy csodás és ritka lény, amelyből alig háromról tudok a világban. Te és én, mi magunk vagyunk a megtestesült mese és legenda az itteni embereknek, azok, akikről egész gyermekkorukban történeteket hallgattak. Bőrünktől elválva a lecseppenő könnyünk arannyá válik, amelyekből csupán egy annyit ér, mint egy egész birodalom minden lakójával.

– Nem… – súgta a másik.

– S te és én is és mindenki a mi fajtánkból csak azért van itt, mert valaki úgy akarta, hogy itt legyünk.

– Nem értem.

– Valaki oly hatalmas kínokat élt már át tudta nélkül a hiányod miatt, olyannyira kívánt téged anélkül, hogy tudta volna, ki is vagy, hogy az akarata áthozott téged erre a világra, Daydralisra. A világ pedig mindennél jobban szereti saját szülötteit, minden fiát és minden lányát, ezért nem akar téged elengedni, ezért feledtet. Ha elhagyod azt, aki átvonzott téged, az belepusztul a bánatba. – A nő hangját úgy nyelték el tava hullámai, mintha sose lettek volna.

– És… hogy találhatom meg ezt a személyt? – Heléna hangja elcsuklott a mondata végén.

– Majd ő rád talál – mosolyodott el szelíden Seerana. – És boldogabb leszel, mint egész életedben gondolni merted volna.

– És, ha én nem akarom mindezt?

– Ez nem a te döntésed. Te itt egyedülálló vagy pusztán a létezésed miatt, azonban nem a te szavad a döntő. Minden azon múlik, aki átvonzott ide.

– És ez mégis miért jó nekem? – nevetett erőltetve.

A tavi boszorka arcára ráfagyott valami sejtelmes fájdalom. Hangja tompán búgott a susogó fák alatt.

– Mert úgy fog szeretni, mint még soha senki ezelőtt.

– És, ha mégse? Ha megöl? Ha bánt? Ha azért vonzott át, mert kínozni akar?

– Mint ahogy te sem dönthetsz arról, hogy itt vagy, ő sem dönthet arról, hogy szeret-e téged vagy se. Szeretni fog, akár akarja, akár nem, ha kell, még az élete árán is.

– Mint egy elcseszett regény – mondta Heléna magára erőltetve némi jókedvet. Nem tudta, mit mondhatna. Sőt, azt sem tudta, hogy miért érzi azt, hogy mindez igaz. Nem bírta másképp elképzelni. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés. – És az, aki téged vonzott át?

Seerana egész testében összerezzent. Hirtelen oldalra kapta a fejét, mintha azt akarná, senki se lásson bánatot az arcán.

– Az túl hosszú rege – búgta lemondóan.

Azonnal rájött a francia, hogy erről nem szabad többet kérdezgetnie.

– Van esély arra, hogy valamiképp hazajussak? – firtatta aztán tovább.

– Nem akarod azt, higgy nekem!

– De, ha mégis?...

Könnyen felszökkent ültéből a németnek született, tett néhány lépést előre, így Heléna jobban meg tudta nézni a sötét bőr alatt húzódó erős izmokat. Lehet, hogy nem itt jött a világra, de az biztos, hogy minden porcikájában igazodott az itteni életvitelhez. Vajon ő is ilyen lesz majd, ha sokáig maradna?

– Ha megtalálod azt, aki átvonzott, és ő majd képes lesz elengedni és teljes szívéből azt kívánni, hogy hazajuss, akkor majd ő megtalálja az utat.

– Tehát mindenképp meg kell keres… mármint… mindenképp rám kell találnia ennek a személynek.

– Mindenképp – bólintott.

– És, ha itt maradnék veled… rám találna?

Hirtelen az éppen beszélő felé fordult a másik átvonzott. Tekintetében döbbent kétkedés látszott, és a hangneme is ezt sugallta.

– Nem maradhatsz! – Miután észrevette, hogy Dupont-t milyen rosszul érinti ez, kijavította magát. – Nem azért, mert én nem akarom, ne érts félre! De járnod kell a világot, hogy rád leljen!

– Mégis, hogy járhatnám, ha nem is ismerem?

– Hát majd elvisz valaki, aki ismeri – vigyorodott el sokat sejtetően.

A vendégház felől dühödt kiáltás hallatszott. Rövid, tömör, amolyan „hagyj magamra” tartalommal. Dörgeteg dühödten viharzott ki a nyugtából, úgy tűnt, hogy már teljesen magához tért. Seerana hallgatásából és somolygásából pedig egyértelművé vált, mi járt a fejében.

– Ő? – képedt el teljesen az átvonzott, amire csak egy helyeslő biccentést kapott válaszul. – Nem, nem! Az ki van zárva!

– Hát miért mentetted meg és vigyáztál rá, ha nem húznál belőle hasznot? – Ugyanolyan kapzsi csalafintaság kúszott a szája szélébe, mint mindenkinek errefelé. Valóban teljesen beolvadt már a haramiák közé.

– Nem akarok vele menni! – fejezte ki a lány egyértelműen az álláspontját.

– Megértem a félelmed, de hidd el, biztonságban leszel mellette.

– Ó, persze, ezért akart eladni!

– Ezért indított a visszaszerzésedre háborút.

A barnaság egy pillanatra elgondolkodott.

– Van egy dolog, amire Dörgeteg mindennél jobban ácsingózik, és te ezt meg tudod neki adni.

Heléna kellemetlenül húzta össze magát.

– Ó, az csak a másodlagos, de biztosan annak is örülne – nevetett.

– Akkor mi az?

Miközben a francia érdeklődve figyelte, ahogy a másik átvonzott szépen metszett arcára sunyi mosoly ült, őt egyre inkább ellepte egy kellemetlen érzés.

~*~

Smis egy paplanba burkolózva ült a stégen. Lábait a vízbe lógatta, mogorván meredt maga elé, mint ahogy általában szokott. Nem volt kedve a többiek közé menni, nem azért, mert nem kedvelte őket, sokkal inkább, mert a sebei jobban fájtak, mint hitte, és nem mutathatta magát gyengének. Épp elég volt, hogy összeesett. Egész testét gyengeség uralta, a szemei néha le-leragadtak, de még ekkor is ráncolta a homlokát. Kissé idegesítette a főházból jövő hangos jókedv és az, hogy nem vehetett részt benne. Bár számára is egyértelmű volt, hogy most mindent Heléna körül forgott, ehhez meg annyira amúgy se volt kedve.

Odabent a ház közepén lobogott a tűz, bár nem fért a lány fejébe, hogy mégis hogy lehetséges ez. Errefele minden csupa fából épült, a lángok pedig forrók voltak, azonban a deszkák még csak meg se feketedtek, sőt, füst szagát sem érezte. Biztos, hogy valami mágia lehetett. Végül is miért pont ezen lepődne meg, ha már egyszer átkerült egy párhuzamos világba, ami minden jel szerint még csak az ókorban járt.

Mindenki élvezte a meleget, gyűrött, tengeren edzett bőrüket kisimította a női gondoskodás és egy otthon melege. Seerana ugyan élelemről nem gondoskodott, de valamiért senki sem volt éhes. Italt viszont annál többet adott, amit valaki kagylóhéjból, mások pedig agyagedényből ittak. Dupont egy díszes tengeri állat vázát kapta, mély volt és öblös, az oldalt látható tekervényekből ítélve valami csiga lehetett. Elsőre elhúzta a száját és fintorogva szagolt bele a vázba, még érezni lehetett rajta némi halszagot. De miután Kerlen mellé ült és megnyugtatóan mosolyodott rá, legyőzte a hányingert és összeszorított szemekkel belekortyolt. A langyos, de mézédes, gyümölcsös nedű ízesebb volt, mint bármelyik francia bor, és erősebb is. Végül elégedetten csettintett a nyelvével és megnyugodva pillantott a vérszínű italra.

– Finom? – vigyorgott rá tiszta szívből Castor, aki a másik oldalán ült.

– Igen – somolygott a lány.

– Éhes nem vagy? – faggatta tovább.

– Nem – csóválta meg a fejét. Földszín fürtjei csodásan követték testének mozgását. Mondta volna még, hogy köszönöm, vagy valami ilyesmit, de egyelőre csak egyszerűen tudta magát kifejezni, viszont már ennek is felettébb örült.

A semmiből hirtelen a kis Kerlent ellökve, mellé fészkelte magát Patros. Olyan régóta volt már idebent, hogy minden gyógynövény és főzet illata beleitta magát a hajába és a bőrébe. A boszorka ugyanis csak ilyeneket tárolt az otthonában, meg néhány edényt, amiben összekotyvaszthatta ezeket. Ágynak a lány nyomát sem látta.

– Na, mi van, kis szépség? – kérdezte tőle a már kissé ittas férfi, és fél karját átvetette az átvonzott vállán.

Az említett tágra nyílt szemekkel, megilletődve pislogott fel rá. Egyrészt őt nem kedvelte, másrészt ez a közeledés túlságosan hirtelen volt. Mégis betudta inkább annak a fejsérülésnek, amit csata közben szenvedett el és vastagon be kellett kötözni, tehát inkább kedves maradt.

– Szállj le róla, Patros! – A legfiatalabb fiú egy másik matrózt félrelökve tért vissza közéjük, a szónok mellé.

A főház tele volt a legénységgel, a padlón alig lehetett lépni, ahogy mindenki ott ült széltében és hosszában. Csupán Seerana lavírozott kecses macskaléptekkel közöttük, épp kifelé tartott két teli edénnyel a kezében.

– Csihadjál, kölyök! – facsarodott össze a szónok arca és megpöckölte a fiú homlokát. Az átvonzott kifejezte volna nemtetszését, de nem bírta, ezért inkább a mimikájával próbált játszani. Összeszorított szájjal meredt kettejükre. – Tudtam én, hogy nem fognak ám eladni!

– Na persze… – morgolódott Castor.

– Mondtál valamit? – kérdezett vissza kissé agresszívebben az amúgy magas, szálkás izmú Patros.

– Csak annyit, hogy kár beszélni, ha csak hazudni tudsz.

– A hazugság a mesterségem, öreguram, ezt te is tudod – mondta, és megemelte a kupáját az elsőtiszt felé. – De neked is. – Formás ajkaira megnyerő vigyor húzódott. Castor nem bírt ellenállni, a zöldszemű arca előtt koccintották össze az italjaikat, majd nagyot kortyoltak belőle. – De én – folytatta – akkor is tudtam, hogy végül nem ad oda.

– Mégis honnan? – szólt bele Kerlen, aki alig tűnt idősebbnek tizenhat évesnél.

– Nem tudom – vonta meg a vállait. – Életemben először láttam sajnálatot a kapitány szemében.

– Pszt! – röhögött Castor a maga rekedt hangján. – Még a végén meghallja és élve megesz! – Borzongva emlékezett vissza a kitépett torokra. – Amúgy is beszéljünk egyszerűbben, hisz megmondta Seerana úrnő is, hogy Heléna jó darabig csak úgy fog érteni, ha egyáltalán fog, a gyors váltás miatt még nem rázódott bele.

– Értettél minket? – négykézlábra emelkedve dugta közelebb a fejét Kerlen az átvonzotthoz. Közben szőke, alul felnyírt, de fölül hosszú haja a szemébe omlott. Tündéri látvány volt.

– Nem – válaszolta jókedvűen a francia. Valóban nem értett semmit, csak foszlányokat és ezt az egy szót.

– A lényeg az, kedves – kezdett bele újra Patros, de kicsit várni kellett, amíg hallhatták a mondat végét, ugyanis mélyre a zsebébe kellett nyúlnia –, hogy téged tízezerszer ennyiért vettek volna meg.

Ujjai közt a férfi egy nagyobbacska kék ékkövet tartott, amelybe mesteri, hajszálvékony csíkokban vízszintesen, teljesen körbe rajta öt darab aranycsík húzódott.

– Mi ez? – kérdezte a nő.

– Pénz – válaszolta Castor.

– Kryos – pontosított Kerlen.

Heléna az ékkő felé nyúlt és lassan a kezébe vette, a tűz felé tartotta, hogy megnézhesse annak fényében. Gyönyörűen, piszokmentesen csillogott.

– Mennyit ér?

– Ez? – Patros elgondolkodva forgatta a fejét, hogy magyarázza el. – Egy hétig egy ilyenből úrként élhetnél. Az ennél nagyobbakból pedig égszer készül, amit az olyan szép hölgyeknek adnak, mint te.

– Bezzeg, aki elsőként ajánlott érted, annyiból csak szolga lehetsz egy jobb háznál – zsörtölődött Castor visszaemlékezve.

– Köszönöm – vetette közbe Dupont gyorsan, amit a férfi hirtelen nem értett.

Érdeklődve vizslatta végig a lány telt arcvonásait, amikből sugárzott a szeretet. Csak ekkor értette meg, hogy Heléna végre felfogta, hogy ő minden bizonnyal többet ajánlott érte, ezért volt a hirtelen csend és zavartság. Mindkettejük szája széle finoman felfelé ívelt, az öreg elsőtiszt pedig látatlanban megkereste a lány támaszkodó kezét a földön és megszorította, de csak egy villanásnyi ideig.

– Jó nagyot kaptál, vénség! – Patros zavaró, de jóindulatú nevetése törte meg a kedves momentumot.

– Bizony – simított végig az arcán az öreg, ami még mindig eléggé fel volt dagadva. – És minden pénzt megért.

Seerana könnyed léptei alig hallatszódtak a fán, Smis mégis meghallotta és rögtön felé pillantott. Nem örült, hogy meglátogatja, de tudta, hogy úgyse tudná eltántorítani a céljától, így csak összébb húzta magán a kézzel fonott zöld plédet és tovább nézte a holdak csillogását a víztükrön. Mikor az átvonzott odaért, egyszerűen csak átnyújtotta neki az egyik edényt, majd leült mellé. Nagyot kortyolt a saját borából, elégedetten csettintett a nyelvével, aztán a fattyúra nézett.

– Hogy érzed magad?

– Remekül – dörmögte az. Nem akarta bevallani, hogy körülbelül egy frissen feltámasztott hulla is derűsebb és erősebb lenne, mint most ő.

– Hazudsz, de mondjuk azt, hogy elhiszem – nevetgélt a másik. – Még maradnotok kéne pár napot, amíg megerősödsz.

– Holnap elnézek egy barátomhoz, a közelben él, de aztán indulunk.

– Piorhoz?

– Igen. – Miközben beszélt, rá se nézett a nőre.

– Elég rossz bőrben van.

– Igen, én is hallottam. Jó lenne látni, még mielőtt elhal.

Egy darabig csendben üldögéltek egymás mellett. A boszorka lassan kortyolgatta a borát, míg Dörgeteg egy húzásra megitta az egészet. Ő nyugodtan lógatta a lábát, a sötét lobboncú viszont fel-alá emelgette őket.

– Itt hagyom veled a lányt – törte meg aztán a csendet a lassanhaló.

– Tudod, hogy nem teheted.

– Mégis, miért ne tehetném? – Hirtelen felcsattanása jobban elvette az erejét, mint hitte. Nehéz feje megszédült, így inkább elfordította az orcáját. – Azt csinálok vele, amit akarok.

– Furcsa vagy te, Smis.

– Miért? – morgolódott pöffeszkedve.

– Talán te vagy az egyetlen hellór egész Daydralison, akinek lett volna esélye két átvonzottat is kihasználni, s te mégis könnyű szerrel lemondanál mindkettőről, ráadásul mindkettőt egy mocsárban hagynád.

– Te öltöztél ide.

– Tudom – kuncogott. – Minden esetre…

– Egy nő ártalmas a fedélzeten.

– Nem ártalmasabb, mint egy gyerek. – Rögtön Kerlen jutott az eszébe.

– De legalább férfi. Egy asszony csak összezavarja a hellórokat – mondta. – És a szíveket.

– Tán az zavart meg, hogy hallottad az eléhaara szót?

– Mégis miért zavart volna meg?

– Ugyan már, Smis, miért nem mondod el, hogy miért engeded el ilyen könnyen?

– Miért ne engedném el? Közöm nincs hozzá! – Hangját kicsit megemelte és félig az átvonzott felé fordult.

– Soroljam?

– Ne.

Hiába ellenkezett, Seerana a kezét feltartva máris számolni kezdett. Úgy viselkedtek egymással, mint az édes testvérek, és Smis volt a kisebb. Mint ahogy valójában is valakinek az öccse volt.

‑ Heléna gyönyörű.

– Micsoda velős indok – gúnyolódott.

– Nemzőképes.

– Fél tőlem – jegyezte meg visszafogottabb hangszínen.

Seerana döbbenten pislogott a durilra. Jó ideje ismerte már, de még sosem hallotta, hogy ilyen kínkeservesen jegyezte volna meg ezt az érzést magával szemben.

– Csodálkozol? Felpofoztad, eladtad, aztán lemészároltál előtte egy sereget. De mindegy is, sorolom tovább – mondta, majd szórakozottan folytatta, ezúttal három ujját feltartva. – Átvonzott, tehát végtelen pénzforrás. Te pedig szereted a pénzt. Meg a nőket is. A szép nőket meg pláne. Tehát tényleg nem értelek.

– Nincs is közöd hozzá.

– Hacsak nem félted.

– Mi van?! – horkant fel. Most ő nézett a nőre reszkető tekintettel.

Seerana elmosolyodott. Úgy ismerte már a férfit, mint a tenyerét. Játszotta a macsót, a kemény legényt, és mi tagadás, az is volt, de mindig is szégyellte, hogy akad benne érzékenység is. Mondjuk érthető, hogy miért viszonyult olyan viszolyogva ehhez a témához. Lassanhaló apától és gyorsanhaló anyától született, egyszerre volt meg benne mindkét faj jó és rossz tulajdonsága egyaránt. A durilok vérengzése, de elképesztő testi ereje és a reanok mindenre kiterjedő kapzsisága, de a legfinomabb érzelmekre való hajlandóság is. Drága Smis! Ki tudja, milyen boldog lehetnél, ha nem fattyúnak születsz – gondolta magában a nő, de csak tovább somolygott.

– Gondolj csak bele, mennyi rosszon ment keresztül, pedig alig van itt. Mi másért hagynád itt, ha nem azért mert félted?

Dörgeteg nem felelt.

– Miért hajóztál utána annyit, amikor Neorth előbb csapott le rá?

Ismét csendesen tűrte a faggatózást, de kezdett kijönni a sodrából.

– Miért indítottál csak azért háborút, hogy visszaszerezd, pedig már másé volt?

– Mert átvonzott…

– Mégse kell a könnye!

– Miért, mondd Smis, miért kérted, hogy maradjon veled, amikor felébredtél? – A csipkelődést és játékosságot mindvégig megőrizte, miközben kérdezgetett.

A férfi hitetlenkedve vetette rá akvamarin-vörös cirmos szemét.

– Hallottam – vonta meg a vállát. – De a legfőbb kérdés: miért akarod magadtól távol tartani?

– Elég volt belőled – fejezte ki a férfi egyszerűen, közben felállt és összehúzta magán a plédet. Legszívesebben üvöltött volna, érezte, hogy eluralkodott rajta a düh, de egy csúnya eset után megfogadta, hogy legyen akármi, ő sosem fog többé kiabálni a boszorkával.

Ezért inkább csak némán, magában fortyogva indult el a stégen, azonban nem a számára fenntartott lakrész felé. Látnia kellett Helénát. Mármint a hajót. Ez volt az egyetlen, ami megnyugtathatta.

– Mégis hová mégy? – tett utána pár lépést a boszorka.

– Minél messzebb tőled! – dörrent felé, aztán sietősebbre vette, de a macskaléptű még egyszer utána kiáltott, amitől megfagyott a vér az ereiben.

– Ugye tudod, hogy te vonzottad át ide?

Dörgeteg lábai ólomsúllyal nehezedtek a deszkákra, csoda, hogy nem törtek be alatta. Seerana ezt nem láthatta, de a keze megremegett a paplan alatt, ahogy az ajkai is résnyire nyíltak a gondozatlan, nagyra nőtt borosta között. A nő tudta, hogy nem mehet hozzá közelebb, ezért csak távolról beszélt neki halkan, a duril mégis minden szavát értette. Minden szava egyenesen a lelkébe égett.

– Valaki csak akkor tesz a természete ellen, ha valaki arra készteti. Téged ez a lány arra késztet, hogy kedves legyél és gondoskodó. És, hogy félj. Látom rajtad, Dörgeteg, ne tagadd, beléd látok. Látom, hogy te jobban féled őt, mint ő téged. S kínoz a gondolat, hogy egyszer talán majd újra kezet emelsz rá.

A főházból csilingelő kacaj harsogott fel, Helénáé. Belezengett az egész tó.

– De nem fogsz – tette hozzá Seerana. – És nem hagyhatod el őt, Smis! Ha megteszed… – A boszorka hangja sírásba fulladt. Az eszébe jutott egy férfi a múltból, aki őt szerette, akit ő szeretett, s akivel már soha többé nem fog találkozni. Arannyá vált könnyei halkan koppantak a fán, ő pedig szégyenkezve kapta fel őket onnan. – Csak… ne tedd.

– Ostobaságokat beszélsz – búgta.

– Hát nem látod? – lépett néhányat felé, de félúton megállt. Az árnyékát a holdak fénye olyan hosszúra nyújtotta, mint egy hatalmas szoborét. – Te tényleg nem látod, hogy ő neked van teremtve? És most nem csak a nevéről beszélek! Néztél már rá, Smis? Minden benne van, amit te életedben valaha szerettél! A haja akár a szárazföld, amihez kiskorodban úgy ragaszkodtál. A szemeiben ott lakozik kedvenc tengered, a Sylla minden zöld hulláma, amelyek megtörnek Pellón homokszín szikláin. A bőre, mint a fehér hab és…

– Befejezted? – A duril megszakította a lassan kétségbeesett boszorkát a mesélésben. Mindketten reszketegen engedték ki magukból a levegőt.

– Ha látsz bármit, csak egy kis esélyt arra, hogy őt te vonzottad át, akkor vidd magaddal.

Dörgeteg némán tűrte a boszorka utasításait. Seerana lassan elfordult tőle, de még egy dolgot hozzátett.

– Csak ne feledd, hogy itt ő az áldozat. Ő hagyott maga mögött mindent, csak azért, hogy te, a villámzabáló, véreskezű fatty-duril, boldog lehess. S neked nincs más dolgod, mint élvezni az egészet – mormolta, aztán ezzel hagyta magára.

~*~

Heléna nagy levegőt vett, ahogy meglátta a kikötőt. A nehéz anyagú cosca csúnyán követte a lépteit, de legalább nem olyan áttetsző maskara, mint amit ráadtak. Karját erősen a mellkasához szorította, az ujjai közt egy kis tasakot és egy papírlapot szorongatott. Castor haladt előtte, aki megállt, amint kiértek az erdőből.

– Köszönöm. Megleszek – fejezte ki magát egyszerűen.

– Ne menjek veled?

– Nem kell – rázta meg szép fejét.

– Megvárlak – egyezett bele az öreg, a leány pedig elindult a hajó felé, ami ugyanazt a nevet viselte, mint ő. Micsoda csodás véletlen.

A faron az ólomüveg ablakon át már derengtek a gyertyák fényei, tehát Dörgeteg tényleg úgy gondolta, hogy itt tölti majd az éjszakát, bár ezen nem volt mit csodálkozni. A pompázatos tengerjárót jobban szerette, mint bármelyik élőt. Hatalmas monstrum, olyan nagy, hogy a legénységből csupán három fős szobákban kellett aludniuk, amikor nagyon kiürült a fedélzet, mindenkinek járt saját kabin. Nem kevesebb, mint hat égig érő árbocon lengett hamuszín, tépázott vitorla, az orron pedig egy ugyanolyan gondosan megmunkált sellő szobra feszült, mint amilyen gonddal a cikornyás faragású korlátoszlopok készültek. Az egészet pedig a kormány koronázta meg. Dupont biztosra vette, hogy ő nem bírná megmozdítani, hiszen a szerkezet legalább háromnegyed akkora volt, mint ő. Méretben pontosan a majd’ két méter magas durilhoz illett. Mindez csendesen ringatózott az éjszakai hűvösben, a holdfénymárványos tengeren.

Próbált olyan halk léptekkel előre haladni, ahogy csak bírt, de pontosan tudta, hogy nem fogja átverni a férfit, sőt, már az is lehet, hogy tudja, úton van felé. Somolyogva végigsimított a korláton, majd a csukott ajtóhoz lépett, amin keresztül kiszűrődött némi fény. Bekopogott, és ugyan nem jött válasz, mégis úgy döntött, hogy belép. Ez ellen minden porcikája tiltakozott. Minden nyelésnél meg kellett küzdenie a torkában dobogó szívével és azzal a képzettel, hogyha belép, talán sose tér vissza vagy talán valami még szörnyűbb. Azonban belátta, hogy nincs más útja. Seerana okosan verte bele a fejébe, hogyha a kapitánnyal akar utazni, feltétlen a bizalmába kell férkőzni vagy esetleg olyan ajánlatot tenni, amit ostobaság lenne visszautasítani. Ezt pedig nem tehette közvetítőn keresztül, muszáj volt személyesen megjelennie, hogy legalább kicsit tiszteljék. Vagy ilyesmi.

Még egy másodpercet gondolkodott, aztán belökte maga előtt az ajtót. Dörgeteg az ágyán ült, a lábait a padlón vetette meg. A pokrócot ledobta izmos és sérült vállairól, ugyanazt a szőrmenadrágot viselte, mint amiben eddig volt. Megközelíthetetlennek tűnt és vérszomjasnak, mégis, mintha más lenne egy kicsit. Az arca szomorkásnak látszott. Heléna csak ekkor vette észre, hogy Metor milyen pusztítást végzett Smis szeretett térképei között. Amelyet nem vitt el, azt összetépte, pusztán bosszúból. A kapitány pedig épp két darabot illesztett össze esetlenül, természetesen eredménytelenül. Hát mégse tűnt fel neki, hogy érkezik, még a kopogást se hallotta, viszont megérezte az ajtóban álldogáló lány kellemes illatát.

Sandán felé pillantott, újra az az érzés kapta el, mint amikor felébredt. Dupont finoman faragott arcát bármelyik nemes asszony szívesen letépte volna magának, hogy legalább felkötve hordhassa. Kipirult orcái mutatták, hogy a vér milyen serényen dolgozott a szervezetében és azt a vaskos száját rágcsálta. Mert félt. Tőle félt.

Miután szemügyre vette visszafordította a fejét, így már a lánynak is egyértelművé vált, hogy nekiállhat beszélni.

– Öm – kezdett bele esetlenül. – Én…

– Mit akarsz? – kérdezte Dörgeteg rá sem pillantva.

Heléna minden bátorságát összeszedve, az öklét még erősebben a mellkasához szorítva beandalgott a kabinba. Ajkai reszkettek, tekintetét ide-oda kapkodta. Végül elővette a papírt, amit Seerana adott neki.

– Ü-ü – hebegett nagy levegőket véve. – Üzletet… ajánlok – mondta, és ezután még nyelt egy nagyot.

– Mit tudnál te nekem adni? – nevetett erőtlenül a lassanhaló, viszont az öblös hangja még így is ijesztő volt.

– Ha… segítesz… – Tekintete fel-alá járt a lapon. A boszorka fonetikusan írta le neki, hogy mit kell mondania, hogy egyszerűbb dolga legyen és semmiképp se süljön fel.

– Te olvasol? – vonta fel a szemöldökét. Az orra még mindig csupa lila volt az azt ért ütéstől, mint ahogy a szemöldöke és az ajka is felrepedt néhány helyen. Összességében borzasztóan nézett ki, de ilyen a csata heve.

– Ha segítesz, hajlandó vagyok neked mindet odaadni ebből. – Óvatosan nyújtotta át a bőrszatyrot, türelmesen várt, amíg a férfi átvette. Bele sem kellett néznie, hogy tudja, mi van benne. Mégis meglepődött, hogy mennyi van belőle, és meg is győzte. Immár folyamatosan az átvonzott szemébe nézett. Valóban ott volt benne a Sylla minden hulláma. Szinte még az andalító moraját is hallotta.

– És mit kérsz cserébe? – A semmiből olyan erő lepte el, amelyet eddig nem érzett magában. Még a lány is olyannyira meglepődött tőle, hogy aprót sikoltva a félelemtől hátrált egy fél lépést és elejtette a papírját. Esetlenül nyúlt utána, azonban Dörgeteg felemelte a szavát. – Ne vedd fel!

– M-m-mi? – meredt rá zihálva.

– Magadtól beszélj hozzám! – mélyen, lassan, megfontoltan búgott a hangja, miközben beszélt, majd behozta azt a féllépésnyi távolságot. Heléna a fejét felemelve kezdett el beszélni, szerencsére nagyjából felfogta és értette is az egészet.

– Segíts megtalálni nekem azt, aki áthozott ide.

A férfi hümmögött egyet, eszébe jutottak Seerana szavai, de amilyen gyorsan be, olyan gyorsan el is illantak.

– S ha megtalálod, mit fogsz tenni?

Hevesen kalapáló szívvel és elakadó lélegzettel dadogott a lány. Smis jelenléte talán jobban összezavarta, mint maga a világ.

– Megkérem, hogy engedjen el… és… vigyen haza.

Dörgeteg komolyan nézett le rá. Ha segít neki, akkor meggazdagszik, de el kell őt viselnie. És amúgy is, mennyi az esélye, hogy utazás közben valahol majd megtalálja az átvonzóját, bezzeg, ha itt maradna egy helyben és az majd rátalál… És ha már rátalált? Erre a gondolatra ő is nehézkesebben nyelt egyet.

Mélyen belenézett a lány olívazöld szemébe, s tudta, csak akkor kell, és egyáltalában csak akkor van értelme beleegyeznie ebbe az egészbe, ha egy csöppnyi esélyt lát arra: aki átvonzotta ide ezt a nőt, az nem más, mint ő maga.