6. fejezet

Sziasztok! :)
Mint láthattátok, egy kis időre eltüntettem a fejezeteket, most viszont visszatettem őket. De nem azokat, amiket eddig olvastatok :D
Nincs több változtatás, nincs több kecmec, ez van és kész ;) Kitartok mellette :)
Szóval olvassátok a hat új fejezetet, véleményezzétek és miegymás :D
Mindenkinek jó olvasást kívánok :)

6. fejezet

Eéghemvo! – úgy ismétlődött ez az egy szó Heléna fejében, mintha csak ezt hallotta volna egész életében, habár azt sem tudta, mit jelent. A beszéd mégis kegyetlenül áttört az álma sötét bársonyszövetén és arra kényszerítette, hogy szépen lassan kinyissa a szemét. A kezdeti néma csendbe halk alapzaj, levelek susogása és kedves madárfütty vegyült. Mindegyik kellemes hang volt, a lány feje mégis úgy hasogatott, mint a New Yorkban eltöltött reggelek szinte mindegyikén.

Nehezen nyitogatta fel az elnehezült pilláit, a szó pedig csak egyre ismétlődött az elméjében. Eéghemvo! Eéghemvo! Amikor aztán elgyengülten felnyögött és rájött, hogy egész testében sajog, valaki rádobott egy pokrócot. Az illatából valamiért rögtön Smis jutott az eszébe. Szemét felnyitva rá kellett jönnie, hogy a lassanhalót ebbe bugyolálták be, amint megérkeztek ide. Emlékezett, mennyire el volt sápadva. Egész testében reszketett és olyan hideg volt, akár az első igazán fagyos, téli hajnal.

– Ébredj már! – dörrentek rá. Ezt most értette.

Nehezen emelte meg a fejét, de rögtön elkapta a szédülés. Basszus – nyögte magában. – Tényleg nagyon berúgtam. – A kezét a fejéhez emelve fordult hátra oldalfekvésből. Nehézkesen, a másnaposok szenvedő mozgásával tolta fel magát az ágyon, hogy lásson is valamit. A vendégházban volt. Valaki ágyba fektette és nyakig betakarta. Aki pedig épp kiabált vele, ki más lehetett, mint a nagy Dörgeteg maga. A férfi oldalt állt neki begörnyedve, valamit épp egy táskába pakolt.

– Mi? – Csupán ennyi jött ki Dupont torkán, de teljesen úgy érezte, hogy ettől is menten elokádja magát. Szinte élettelenül lógott a feje és a karjai is.

– Oa, hoy edaeéghem! Yek ifénóhemvo ossa het! Lángenghihemvo le úh Seerana, ah míjkehemvo ae urhaslah! – A duril nyelve gyorsan forgott.

– Ó, fogjad már be! – sóhajtott a saját nyelvén az átvonzott. – Csak hagyj békén! – Mintha semmi baja nem lenne, gyorsan visszafordult és a fejére húzta a zöld plédet, viszont ezt nem hagyták annyiban. Smis letépte róla.

– Nuhu víjkelevhemvo! Míjkehemvo ae urhaslah!

– Gondolom még nem mondtam – kezdett bele halkan, aztán egyszer csak felcsattant –, hogy milyen undorító ez a nyelv! – Végig franciául beszélt. Igazából csak most nézte meg igazán magának a dühöngő Dörgeteget.

Eddig csak az orránál húzódtak el a belilult véraláfutások, most viszont a bal szeme körül is ott volt egy. Hirtelen beugrott neki, hogy is végződött a tegnap este. Smis leundorítózta és minden oka megvolt rá. Szörnyen viselkedett.

Lassan a szája elé emelte a kezét és az ujjába harapott. Tényleg olyan volt, mint egy vérbeli hülye cafka, egy ostoba liba, egy erőszakos zsarnok. Pedig nem akart. Ő nem ilyen, de egyszerűen túl sokat ivott és ilyenkor mindig kijött belőle az állat.

Amikor következőre feleszmélt, a lassanhaló már a kagylófüzéres ajtórésből nézett vissza dühösen. Olyan megvető pillantásokat vetett rá, hogy Dupont legszívesebben elsírta volna magát. Hát még mindig haragudott.

– Te. Hajó. Most – tagolta a fattyú, hogy a lány megértse.

Bocsánatot kell kérnem – foglalta össze magában lebiggyedő ajkakkal. Mégis, ahogy most látta a kapitányt, inába szállt a bátorsága, torkán akadt a szó. Ugyan nem kell, hogy a legjobb barátok legyenek, mégis, jobb lenne, ha nem haragvással teli utaznának együtt, legalább sikerüljön elviselniük egymást. Hasonló gondolatok jártak a fejében, már nem érdekelte, hogy egy hetes kitérőt kell tenni a kis szőkeség miatt, csak ne égesse ennyire a férfi a tekintetével. Ez mindennél rosszabb volt, mintha egyenesen a lelkébe látott volna. Csak akkor bírt utána szólni, amikor eltűnt az ajtóban.

– Smis! – kiáltotta. – Smis!

A másnaposság keserű zsibbadtságát legyőzve kúszott végig az ágyon és lábra akart állni, viszont amint a talpa a földet érte és ránehezedett, össze is csuklott. Csak most hasított belé a fájdalom, eddig észre sem vette.

A kapitány méltatlankodva kukucskált vissza, amikor a lány már a földön ült és a botokkal rögzített bokáján csodálkozott a kíntól szipogva. Viszont nem segített neki. Majd még ő! Amilyen hisztit levágott tegnap, aztán még jól be is húzott neki, majd pont ő fog segíteni. Szerencséjére, vagy éppen Helénáéra, éppen arra járt az ifjú Kerlen, így Smis őt kérte meg, hogy vakarja fel a padlóról az átvonzottat, mert sietniük kell. Ezt követően a táskát a vállára csapva igyekezett egyetlen szerelme, a hajója felé.

Amikor az ifjú Kerlen beért, Dupont már-már hisztérikusan zokogott. Most így, az alkohol másnapi gyilkos hatásában zuhant a vállára minden. Nem csak az zavarta, hogy itt van Dydralison, sem az, hogy a családjától távol. Más súlyok is nehezedtek rá, kénytelen volt beilleszkedni ebbe az új, ismeretlen világba és ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint hitte. Egyszerűen nem bírt az itteni értékekkel, nem tudott kiigazodni senkin és semmin, mégis muszáj volt úgy tennie, mintha teljesen nyugodt lenne, különben nem fogják tisztelni. Kényszeresen be kellett ismernie, hogy már nem csak a hazajutás számított, hanem az oda vezető út is. Elkezdték érzelmek fűzni az itteniekhez és ez jobban lesújtotta, mint a sajgó bokája. Úgy érezte, hogy mindent elrontott, a kezdetektől fogva.

– Heléna! – Kerlen bágyadt mosollyal ült le mellé, a sok megaranyult könnyet látva aggódni kezdett, de ezt nem szerette volna kimutatni. Meleg, finom ujjaival elsimított egy tincset a lány homlokából.

Hacsak belegondolt, hogy milyen hülyét csinált magából az első találkozó alkalmával… a táskája meg a pénz, csak ez járt a fejében. Azt hitte, hogy úgyis mindegy, csak egy álom, s most mégis, még mindig itt volt.

– Ne törődj a kapitánnyal – folytatta a fiú búgó hangon, bár a hangja még mutált. – Mindig ilyen morcos, nem te tehetsz róla.

– Olyan ostoba vagyok – szipogott az átvonzott.

– Miért lennél az? – nevetett a fiú, az egyik karját átvetette a lányon.

– Mindent elrontottam.

– Ez az átkozott likőr! – háborgott Kerlen.

– Mi?

– Mindenkit érzékennyé tesz!

– Nem, drága Kerlen, ez nem a likőr…

– Csak másnapos vagy, azért hiszel ilyeneket.

– Nem gondolom. – A csuklójával letörölt egy meginduló könnycseppet. – Nézz már rám, illek én ide?

– Hát, már elég szépen beszélsz – mosolyodott el. – Más meg nem nagyon számít.

– A kapitányotok gyűlöl.

– Ő mindenkit gyűlöl – legyintett. – De magát a legjobban.

– És nem értek itt semmit – sorolta a sérelmeit. Akaratlanul is eszébe jutottak a vízben úszó holttestek. – Egyáltalán nem illek ide.

Kerlen a leány álla alá nyúlt és felemelte azt. Eddig nem látott benne semmit, hiszen a fiú körülbelül hat évvel fiatalabb lehetett nála, most mégis végtelenül jóképűnek és komolynak tűnt.

– Mi sem értünk téged, Heléna.

– Hát ez remek – kuncogott nehézkesen.

A fiú előre hajolt, vörös szemeivel mélyen a lány barna foltokkal szabdalt zöld íriszébe nézett.

– Meséljek valamit? – kérdezte.

– Az most tök jó lenne – bólogatott.

A sasidomár egy könnyed mozdulattal felállt, a térdei olajozottan mozdultak. A mai nap szimplán csak egy fényes, térdig érő, szakadt bőrnadrágot vett fel, semmi mást. Néhány szőke hajtincs az arcába omlott, ahogy kissé lehajolt, hogy felsegítse a franciát.

– Mi történt a lábammal? – kérdezte a bokáját vizsgálgatva. Nagyon fájt neki és magától nem is tudott menni, már csak a kiegyenesítő botok miatt sem.

– Majd arról is szót ejtek – jelentette ki magabiztosan, aztán lassan lépkedni kezdtek kifelé.

Jelenleg nagyon nem jött jól, hogy a stég olyan hosszú volt és nem túlzottan széles, de legalább a friss levegő kissé elcsendesítette Heléna szédülését. Még mindig érezte a likőrt a szája szélén, a maga érdekében próbált nem törődni vele.

A fiú egyenesen a partra vezette őt, ahol mindenki ügyködött, Seerana pedig messziről figyelte őket. Dupont lépett volna tovább, viszont Kerlen lecövekelt a nádas szélén, a stég legvégénél.

– Most értesz? – Bólintást kapott válaszul. A stresszes helyzet megint kihozta ezt belőle. – Nézd meg őket! – mutatott körbe a szigeten. – Nézd meg a hajót, a legénységet, a boszorkát! Mit látsz?

– Öm… – hebegte az ajkába harapva. Mégis milyen kérdés ez? – Egy összeszokott csapatot.

– Nézd meg jobban!

– Kalózokat?

– Azon belül.

– Nem tudom, mire gondolsz – fordította felé az orcáját értetlenkedve.

– Mindenki más – fejtette ki. – Együtt nézve tényleg egy összeszokott közösség, viszont egyesével mindenki mást.

Heléna végignézett rajtuk. Először ott volt az árnyékléptű, a német, fekete bőrű, okos nő. Aztán ott voltak többen is, öregek, fiatalok, kedvesek és morcosak, vékonyak, izmosak és kövérek. Volt, aki köteleket húzott, volt, aki hordót gurított és olyan is, aki csak ült és a fegyverét élezte. Kopaszok és dús hajúak, beszédesek és némák. Dupont annyira belemerült a látványba, hogy szinte észre sem vette a következő kérdést.

– Honnan vetted, hogy kalózok vagyunk?

– Eh – kellemetlenül megvakarta a fejét –, olyan… egyértelmű volt. Úgy értem, hogy azonnal levágtak a szemem előtt egy kézfejet – nyelt egy nagyot a mondat végén.

– Azért vagyunk kalózok, mert mi mindenhonnan kilógunk. Durilok vagyunk, igen, de még azoknak sem túl jók – vonta meg a vállát.

Dupont tágra nyílt tekintettel figyelte, dús ajkai lassan nyíltak szét. Érezte a fiú melegét, a belőle áradó borszagot, ami sós tengerlével keveredett.

– Oehar – bökött a férfi felé a fejével –, ő gladiátor volt a Tűzben, de túl erőskezű, ezért nem tett jót az üzletnek, így kidobták. Castor fiatal korában állítólag egy nagyúrnál szolgált, de mindig csak olvasott. Bár erre már ő sem emlékszik igazán.

– És te?

Kerlen halványan elmosolyodott.

– Engem kötélre ítéltek.

– Miért? – sápadt el teljesen a lány.

A fiú nem válaszolt, csak sokatmondó szemekkel nézte a lányt. Ebből rögtön tudta, hogy nem szabad firtatnia a dolgot.

– Seerana azért nem mer nagyobb városokba költözni, nehogy ráismerjenek. Egy átvonzott drága kincs, viszont egy mágus is legalább olyan értékes. Túl sokan ácsingóznak rá, hát itt bújt el.

Az átvonzott akaratlanul is a nőre tapadt. Tényleg ilyen sorsa lenne itt? Sosem lehet teljesen biztonságban.

– Mindannyian kilógunk – összegezte a szőke. – Hát akkor miért pont téged néznénk ki?

Heléna elmosolyodott.

A képbe nemsokára besétált Smis. Komolyan váltott néhány szót a boszorkával, aki nem győzött neki válaszolgatni.

– És ő? – faggatta visszafojtott hangon.

Kerlen láthatóan visszább vett.

– Ugyan téged nem nézünk ki, Heléna, Dörgeteg viszont a különlegesebbnél is különlegesebb eset. Mint már tudod, vannak a durilok és a reanok. A lassanhalók és a gyorsanhalók.

– És ők utálják egymást.

– Utálják? – hörgött fel az idomár. – Gyűlölik. Tiszta szívből. Smis mégis egy ilyen szerelemből született.

Így már több minden is érthetővé vált, az ellentétes személyiségvonások is, de egy dolog még nem.

– És miért ilyen nagyon komoly mindig? – tette fel a kérdést viccelődve, viszont túlontúl szomorú arckifejezést kapott vissza.

– Ebbe ne menjünk bele – mondta a fejét rázva, de most Heléna cövekelte le magát.

– Kérlek! Talán könnyebb lesz, ha tudom, miként álljak hozzá!

Mély levegőt vett a fiú és megrázta magát.

– Meg fog ölni… – mormogta.

– Majd megvédelek. Kérlek, mondd el, hogy miért ilyen megkeseredett! – Önkénytelenül és felé sandított. Még mindig Seeranának magyarázott. Az egyik kezével dühösen mutogatott, a másikat a csípőjén pihentette, közben hol az egyik, hol a másik lábára tette át a súlyát.

– Én se tudok róla sokat… csak annyit, hogy az apja, aki égi duril… nagyon csúnyán elintézte az anyját, amikor a kapitány alig volt tíz esztendős. – Heléna ajkai jobban szétnyíltak. A szíve kihagyott egy ütemet, ahogy elképzelte a pici, akvamarin szemű fiút, hogy miket láthatott. – A bátyját elvitte magával, de Smist magára hagyta. Ennyit tudok.

Dupont meg se bírt mukkanni. Mélyen magába mélyedve hallgatott.

– Kérlek, ne mondd el neki, hogy elárultam! – könyörgött.

– Dehogy, nem fogom. – Egy röpke másodpercre mosoly futott át a száján, de aztán megint elkapta a komorság.

Nem csoda, hogy Dörgeteg mindig ilyen nyomott. Valószínűleg megragadt annak a sokkolt kisfiúnak az érzelmi szintjén. Nem lehetett érte hibáztatni.

Hirtelen aztán, hogy felderítse a fiú kedvét is, témát váltott.

– És hogy jön ide a fájós bokám?

– Ja, hogy az? – vihogott. – Csak egy kis bizonyíték, hogy máris közénk tartozol!

– Attól tartok, hogy nem értem – sandított.

– Én nem tudom, hogy tegnap mi történt pontosan kettőtök között. Mi csak annyit láttunk, hogy fúriaként kitörsz az erdőből és akkorát behúzol a kapitánynak, mint nő még soha.

Heléna a szája elé kapta a kezét. Teljesen elképedt.

– H-hogy mi?

– Bizony! Jó volt nézni!

– De hát… – Szégyenében a tenyerébe temette a fejét. – Én nem is emlékszem rá! – pislogott kétségbeesetten.

– Ne csodálkozz! Mikor újabb ütésre emelted a kezed, kicsúszott alólad a talaj és kiugrott a bokád. Ezután jobban le kellett itatni, hogy helyre tudjuk tenni – röhögött jókedvűen, viszont a lány szóhoz sem jutott.

Fülig pirultan kapkodott levegőért. Nem elég, hogy összeveszett a fattyúval és feltehetően az új lány megutálta, de még ennyire le is járatta magát…

– Vicces volt – verte hátba Kerlen.

– Kötve hiszem – simított végig nyögve az arcán.

– Jó lesz, ha leraklak a boszorkánál? Mennem kéne segíteni – váltott aztán hirtelen.

– Persze – sóhajtott lemondóan a lány.

A fiú oda is kísérte, egy ügyes mozdulattal leültette a földre Seerana lábához, aztán a hajóhoz futott. Smis ekkor már nem volt ott. Akkor biztos nem egyezett volna bele, hogy idehozza.

Az árnyékléptű összeszorított szájjal, együttérzően tekintett le rá.

– Jól vagy? – gügyögött neki, Heléna pedig válaszul bágyadtan elmosolyodott. – Másnapos vagy?

– Azt hiszem – dörzsölte meg a fejét.

– És a lábad?

– Azt inkább ne is említsük. Mit beszéltetek Smisszel?

– Csak elmondtam neki a véleményem erről az egészről.

– Miről? – kíváncsiskodott.

– Arról ott! – bökött az orrával a fedélzet felé.

A tegnap érkezett szőke szépség a korlátnál támaszkodott és Seerana szigetét méregette, elég sokatmondó arccal. Heléna próbálta menteni a menthetőt, így amikor a lány feléjük pillantott, integetni kezdett, de az az állát felvetve elfordult tőlük. A reakció enyhén szólva lesújtotta az átvonzottat.

– Azt hiszem, hogy nem kedvel – jegyezte meg.

– Nem kedvel ez senkit! Elkényeztetett liba, és Dörgetegnek nem vele kellene törődnie, te megfizetted, ennek meg csak szívességet tesz.

A tegnap történtek fájó emléke azonnal belehasított Dupont-ba.

– Ne, ne mondd ezt! Menjünk csak, amerre kell, nem vagyok én olyan fontos!

– Dehogynem!

– Én tegnap beszéltem erről vele és…

– Igen, láttam az eredményét – röhögött a boszorka.

– Ne, én úgy szégyellem magam – vonyított fel és ismét a tenyerébe temette az arcát. Seerana csak legyintett.

– Hidd el nekem, látott már rosszabbat, ráadásul még jogos is volt a felháborodásod.

– Nem… menjünk csak arra, amerre kell. Lehet, hogy nem véletlen ez az egész – mosolygott kesernyésen –, és ott lesz majd, aki átvonzott.

Sokáig nézte az árnyékléptű a másikat. Ugyanazt az öltözéket viselte, mint tegnap, de nem kell mindig ezt hordania majd, rengeteg másikat is tett el neki. Néhány díszesebb darabot is, az ígért könyvekkel együtt.

– Igazad van – mondta, közben leült mellé. Gondosan tűrte maga alá a zöld coscát. – Legyünk türelemmel.

~*~

Nehéz üresség lepte el a lány szívét, ahogy Seerana eltűnt a horizonton. A Nap már lemenőben volt, a szél fújdogált, a tenger morajlott és a hullámok magukba nyelték a boszorkát. De az utolsó pillanatig integettek egymásnak. Hát elkezdődött. Elkezdődött a kaland, ami során egy ijesztő, új világot kell bejárnia egy olyan személyt keresve, akiről az sem tudja, hogy kicsoda.

Nagyot sóhajtva megfordult és a korlátnak támasztotta a derekát, a mankóit egy kicsit félretette, eléggé nyomták a hónalját. Körülnézett a fedélzeten, ami teljesen üres volt. A legénységet már nem nyűgözte le a Szép Heléna gyönyörűsége, hozzászoktak és a dologhiány miatt a kabinjaikba vonultak. Most mindenkinek jutott külön. Túl kevesen maradtak.

Mit lehetne csinálni? – gondolkodott Heléna. Talán csak idekint kéne ücsörögni? Az nem lenne túl hasznos. Esetleg átnézhetné a holmikat, amiket a boszorkától kapott. Vajon hol lehetnek?

Rosszkedvűen pislogott a kapitányi kabin felé. Smis már az elindulástól kezdve odabent volt, még csak egy mukkanás sem szűrődött ki. Megfogta a sebtében tákolt mankókat és az ajtóhoz lépkedett. Olyan csend volt, mint remélte. Kis habozás után bekopogott a kabinba, de nem jött válasz, ő azért mégiscsak merészkedett belépni.

Halkan csikordult az ajtó a nyitása nyomán. Meglepetésére a férfi ugyanolyan félájultan feküdt az ágyán, mint amikor a mérget mosta ki a szervezetéből a boszorka. Szemhéja félig lecsukva, az ajkai szétnyílva, dobszerű mellkasa lassan emelkedett fel-alá. Dupont félve sietett oda hozzá, de a férfi szerencsére felfigyelt a hangra és felemelte a fejét. Nagy kő esett le az átvonzott szívéről.

– Fotut vekahem?

Ugyan nem értette, mégis válaszolt.

– Seerana – csak ennyit mondott, Dörgeteg felfogta és az ágy végében álldogáló láda felé nézett.

Heléna odabotladozva felnyitotta az egyszerű, díszítetlen tákolmány tetejét, amikor viszont belekukkantott, majdnem kiejtette az ujjai közül a fedelet. A legnagyobb meglepetésére a férfi telepakolta női holmikkal. De ezek mindenképp az ő holmija, hiszen a kötetek is itt voltak. Kérdő pillantást vetett a duril felé, viszont az megint katatón állapotban hevert. Mi baja lehet? Úgy értve, hogy fáj neki? Megbolondult? Ezért pakolt be neki a saját kabinjába? Azt akarja, hogy itt lakjon? Arra számított, hogy a fedélzet alatt kap majd egy kis lyukat, mint a többiek, erre meg a kapitány azt szeretné, hogy itt lakjon? Vele? Ezen az egyszerre ijesztő és csodás helyen?

A kábulattól a lány az ágyra esett ülve. Döbbent tekintetét végigfuttatta jövőbeli lakhelyén. A hatalmas teremben az ajtó mellett egy szekrény állt, azzal szemben pedig a fekhely, ahol akár négyen is kényelmesen elfértek volna. A lábánál a hatalmas láda a holmijával. A faron teljes hosszban szétterülő, mozaikszerűen, kis négyzetekből összerakott ólomüveg ablak előtt egy íróasztal állt, rajta papírokkal. Az ágy mellett pedig két emelvény állt két öblös tállal: az egyikben bor, a másikban tiszta víz. Ennyi. Ennyi volt a berendezés, csupán a legszükségesebbek.

– Fotu aheb? Fotut vulihem? – A kérdése vége fájdalmas nyögésbe ment át.

Dupont megrettenve ugrott fel, amilyen gyorsan tudott. Smis a vállát markolta eltorzult arccal. Ennyire fájna neki? A jelét sem mutatta.

A lány egy kisebb tégely felé nyúlt, amit Seerana rakott el külön. Felnyitotta a tetejét, rögtön megcsapta az orrát a menta tiszta illata. Tudta, hogy ezzel kell fertőtleníteni a lassanhaló sebeit.

Nehézkesen ugyan, de felé lépkedett. Leült az ágy szélére, majd óvatosan elvonta a férfi erős markát a bőrétől. Megint nem volt rajta felül semmi, ezért azonnal a szeme elé tárult a nyílt, elfeketült seb. Az arca akaratlanul is elfintorodott, de azonnal a krémbe nyúlt. Smis a meglepetéstől ellenkezni kezdett, Heléna viszont franciául vakkantott rá. Ezt ő nem értette, a hangsúly viszont mindent elárult, így nyugodtan feküdt vissza. Mindenét marta a kenőcs, talán jobban fájt, mint a mérgezés és a teste lebomlása. De használt, és amúgy is kénytelen volt megbízni az átvonzottban. Nem szerette magát gyengének mutatni, ezúttal viszont a teste túlságosan rossz állapotban volt ahhoz, hogy mindenki előtt adja magát. Kellett legalább egy hellór, aki előtt szenvedhetett. Milyen kár, hogy pont Heléna lett az.

Miután végeztek, Dupont visszacsavarta a dobozka tetejét, és nehézkesen a ládához botladozva beledobta. Ezután néhány könyvet vett ki, amennyit csak bírt és megindult az ajtó felé, hogy egyedül tudjon olvasgatni a fedélzeten, amíg még volt fény.

– Fáj? – Hirtelen szólalt meg Smis, fél könyökére emelkedve bámulta a távozót. A lábát vizslatta. Heléna bólogatott.

– Sajnálom – mondta a saját szemére mutatva. A daydralisi nyelven beszélt, mégis, Dörgeteg, mintha meg se értette volna.

Ekkor villant be az eszébe valami. Gyors mozdulattal, kicsavarodva és a nyelvét kidugva kezdett el kutatni a csípőjénél, a cosca alatt. A férfi kíváncsian méregette, egészen addig, amíg egy ugyanolyan bőrszatyor nem landolt az orra előtt, mint az azelőtti. Íves, vaskos szemöldökét összevonva lazította ki és nézett bele. Dupont reggel ejtett temérdek aranykönnye volt benne.

Smis meglepődve pislantott fel rá.

– Sírtál?

– Az a jó neked, nem? – kérdezte, és ezzel magára is hagyta a lassanhalót, hogy a tat árnyékában ücsörögve olvasgathasson.

Végre nem nyomta a lelkét semmi. Teljesen nyugodt volt, akár a körülötte hullámzó, barnás vizű Gavril.