Első verzió összes

1. fejezet

H

alálhörgés, acélszikra, vashang és vadító, meleg vérszag. A kapitányi kabin falat elfoglaló ablakán át a hajnal vörös ujjai cirógatták végig az odabent alvó lányt, amikor a fedélzeti csata első zajai felébresztették az álmából, ennek pedig már vagy öt órája. Azóta szüntelen csattogtak a kardok, dörögtek a hordók és haltak a férfiak.

Most már dél körül járhatott, a nap fényében szikrázón tündökölt a kristálytiszta tenger és a fehér homokszemek gyémántként ragyogtak a parton, ahol tegnap éjjel kötöttek ki. Heléna csendesen üldögélt az ágy szélén és várt. Olívaszín szemében a lélek apró lángja sem pislákolt, mint ahogy alabástromszoborrá keménykedett arcán sem. Aggódhatott volna, hisz veszélyben volt. Csupán a kapitányi kabin vékony fala választotta el a haláltól vagy tán még valami ennél is szörnyűbbtől, azonban az igazsághoz hozzátartozott, hogy cseppet sem számított, melyik fél kerül ki győztesen a harcból, aminek az okát feltehetően még ők maguk sem tudták.

Immár három éjjel telt el azóta, hogy láztól megszédülten felébredt a kapitány széles ágyában vadállatbundák között. Akkor halványan világítottak az íróasztalra helyezett gyertyák, és az alig huszonhárom éves nő körül morajlott a tenger. Heléna akkor azt hitte, hogy egyik álomból különös módon egy másikba került át. Tévednie kellett.

A falablakon besütő holdvilág egy szikár férfi sziluettjét festették körbe, aki épp a vizet bámulta hátra tett kezekkel. Nem lehet tudni, mi történt volna, ha Heléna nem szólal meg, de végtére is a láza lett a veszte. Fájdalmasan nyögött egyet, amire a férfi rögtön megfordult, s az éjszakai ezüstös félhomályban megcsillant parázsló tekintete. Úgy égett bele a leány lelkébe, akár egy billog, ami a hús lebomlásáig a helyén marad. Ő azonban még ekkor sem félt. Jól tudta, hogy az álomvilágban nem árthat neki senki sem. Így hát erőtlenül ült föl az ágyban, a pillantását le sem vette a közeledő férfiról, aki elé érve azonnal egy különleges nyelven szólalt meg. Ajkáról mindenféle kemény hang és betű szállt fel, amelyhez hasonlót a zöldszemű Heléna még sosem hallott. Ekkor suhant először végig a gerince mentén a páni félelem jeges lehelete.

Azóta sok minden nyert bizonyságot. Az első, és talán a legfontosabb, hogy az először álomnak hitt hajókirándulás közel sem olyan képzelgés, mint azt a nő szerette volna. Ez akkor vált biztossá, amikor a majd két méter magas férfi dühödten esett neki, amiért nem tudott a kérdéseire válaszolni, hisz nem is értette.

Heléna óvatosan maga elé emelte mindkét kezét. A ráaggatott fehér ruha puhán surrogott a művelet közben. Reszketve fújta ki a levegőt, miközben a csuklóin sötétedő foltokat nézte egy tenyér nyomán. Egy végtelenül erős tenyér nyomán. Ha mindez csupán a képzelet szüleménye lenne, akkor erre mindenképp felébredt volna már.

A második fontos dolog, ami talán a legzavaróbb volt mindközül, hogy egy szót sem tudott beszélni a férfival. Ez nem csak azért volt így, mert elég heves vérmérsékletű egyeddel hozta össze a sors, hanem egyszerűen nem akadt egyetlen egy közös nyelvismereti pont sem. Heléna próbálkozott az anyanyelvével, a franciával, majd az angollal, kis némettel, viszont egyik sem talált célba. A parázsszeműnek továbbra is durva hangok között pattogott a nyelve, ami leginkább a török és az olasz szerelemgyermekére emlékeztetett.

Tehát a sötéthajú lány még csak azt sem tudta megtudakolni, hol van, és miért van itt egyáltalán. Próbált visszaemlékezni, hogy mit csinált azelőtt, mielőtt itt felébredt volna, fejében viszont olyan hasznos dolgokat talált csupán, mint az itteni világban a francia nyelv.

Lehetséges, hogy elrabolták és eladták. Amikor ez eszébe jutott először, rögtön le is ellenőrizte, de egy vágott sebet sem talált szervlopásra utalva. Azt is számba kellett venni, hogy még csak most viszik a cél felé, és a beszéd, amin megszólalnak, csupán egy csinált nyelv, mint az eszperantó, hogy a hatóságok ne tudják megfejteni az elhangzottakat. Mindezek viszont nem magyaráztak meg mindent.

Ha valóban csak elrabolták volna, akkor vajon miért jártak az emberek olyan öltözékben, mint amit az ókorban viseltek? A parázsszemű férfi is egy lepedőszerű holmit dobott oda neki, hogy abba öltözzön fel, és ő maga is rövid, össze nem gombolt kék mellényt és egy dereka köré tekert anyagdarabot viselt, aminek közepéről egy vastag csík lógott a térde alá. Mindez csak a megtévesztést szolgálná?

Helénának be kellett látnia, hogy ezzel az elrablós spekulációval nem jut túl messzire. Az elmúlt három nap során kezdett a dolog elhalványodni, míg végül odáig jutott, hogy valószínűleg megbolondult és a saját elméjébe van bezárva jelenleg. Ha ez így van, merre találja a kijáratot?

Ebben a pillanatban, amikor ismét ez járt a fejében, a kabin egyetlen ajtaján, amin eddig soha nem lépett ki, egy jókora hordó tört át. Szilánkosra törte az őt bezáró fadarabot, és ezzel felnyílt Heléna előtt a lehetőség a kijutásra. Még egyszer sem járt odakint, mindig csak annyit látott a napvilágból, amennyit a falablak és a kapitány be-kijárkálása hagyott. Ekkor már egyértelmű lett, hogy a parázsszemű a kapitány, nem lehetett másról szó.

A zöldszemű megmerevedett. Már csupán a közvetlen fény érzésétől a bőrén is olyan szabadságérzet lepte el, mint azelőtt soha sem.

A tátongó rés előtt karddal és lándzsákkal harcoló vademberek hada táncolt fel-alá, a fedélzeten füstölő hordók szürke ködje azonnal a kabinba kezdett szivárogni. Heléna érezte, amint a teste készülődik a menekülésre, csupán a megfelelő időre várt. Kezével keményen az ágyneműbe markolt, csupasz talpa megkapaszkodott a fapadlóban, a fülében hallotta a zubogó vér minden csatakiáltást elnyomó lüktetését. Reszketegen vett mély levegőt, aztán rohanni kezdett.

Hirtelen kitörése nem tartott túlzottan sokáig. Amint kilépett, szinte rögtön belefutott egy magas, nagydarab, szakállas alakba, aki rögtön vicsorogni kezdett, miután meglátta a szépséges lányt. Heléna hátrálni kezdett, félve nézte a vérszomjas férfi miként törli a nadrágjába a szablyájáról a vért és kezd hozzá szólni az ismeretlen nyelven. Most sem értette, mint soha máskor, de mintha felfogta volna, mit is akart mondani a vágott arcú.

Vészjóslón közeledett a veszély. A fedélzeten a harc hatalmas káoszt okozott, így nem csoda, hogy a nő nem vette észre a lába alatt heverő köteleket és törött fadarabokat, amikben szerencsétlenül bukott hátra. Az eséstől a feje nagyot koppant a fán, pár másodpercig szinte eszméletét vesztve szédelgett és kinyúlt testtel hevert a földön, csupán összemosódott árnyékokat látott.

Mikor ismét magához tért, a vágott arcú fölötte tornyosult, ő a két lába között feküdt, s nézte, ahogy a szablya éle megcsillan a magasba emelve, a hegye pont a mellkasa fölött lengett. Megpróbálta magát odébb rúgni, azonban a lába megcsúszott egy kifröccsent vértócsán, így ismét elbukott. Utolsó erejével maga elé emelte a kezeit, hátha valami csoda folytán fennakad bennük a penge, s megmenekül. Nevetségesnek tűnt. Valahol legbelül ő is érezte a mozdulat haszontalanságát, ezért inkább lehunyta a szemét, összeszorította hosszú pilláit és várta a véget. Talán ezzel jutna haza.

De a vég elkerülte. Ehelyett meleg permet lepte be a testét, és sós szag kúszott fel az agyába. Rettegve nyitotta fel a szemét újra a valóságba zuhanva. Az eddig fehéren világító leplét most ragacsos vérfoltok tarkították, amiből nem kevés jutott az arcára is. Heléna öklendezve húzta le a permetréteget a bőréről, az ujjai között érezte egy ember életét. Még soha nem látott ennyi vért egy helyen.

Kellett néhány kósza másodperc, amíg legyőzte azt a méla zsibbadtságot, ami ekkor ellepte. Görbén felfele nézve a kapitány szikár alakját látta, épp egy fej nélküli testet lökött el magától. A vágott képű testét. Heléna végignézte, ahogy a húsköteg a földre dobban, pontosan a kilógó nyelvű fej mellé.

A látványra a nő összerezzent. Szája elé kapta a tenyerét és elfojtott egy pánikkal telt sikítást. A sokk elvonta minden tagjából a vért, semmi tudata sem maradt megmozdulni, vagy tovább futni, csak ült ott bambán, szemében könnyek gyülekeztek, a gyomrában pedig úgy gomolygott a tegnap esti kenyér és gyümölcs, mint az az égő hordó ott a fedélzeten, távolabb.

Nem is hagyták, hogy észhez térjen. Teste úgy tűnt, önmagától emelkedik fel, pedig igazából a kapitány kapta a hóna alá játszi könnyedséggel Helénát. Egészen a hajókorlátig cipelte, ahol aztán letette a sokkos nőt, majd egy kötéllel pepecselni kezdett. Ő csak akkor eszmélt fel, amikor a kapitány a kezébe nyomta a kötél másik végét, a derekára pedig egy rövid kardot kötözött. A korláthoz csomózta, majd a fejével a távolban burjánzó erdő felé intett.

– H-hogy mi? – nyekeregte Heléna, közben a partra meredt. – Ugorjak?

Szinte végig sem bírta mondani. A parázsszemű újfent felkapta, ujjait szorosan az anyagra szorította, és egy könnyed mozdulattal kidobta a hajóról. A nő úgy csimpaszkodott a kötélen, mintha odanőtt volna a keze. Néhány másodpercig szabadon repült, aztán véget ért. A gravitáció a föld felé rántotta olyan erővel, hogy majd kitörött a válla. Hatalmasat lengett, tehetetlenül zuhant a hajó oldala felé, és nagyot nyekkenve csapódott oda.

Élesen szívta meg a fogát a fájdalomtól, de ez legalább magához térítette. Egyik kezét a másik után rakva mászott lefelé, néha meg-megcsúszott a vértől iszamós tenyere, azonban végül nagyjából épségben leért.

A hajó nagyságának köszönhetően a csata zajai javarészt elültek, csupán a felfelé szálldogáló szürke füst jelezte a bajt.

A meleg, fehér homok fantasztikus érzésekkel töltötte el a lányt. Körülötte kéklett a tenger, halkan zubogtak a fehér habok, középen az a zöld folt pedig mindenképp az édenkertre emlékeztetett. Ez volt az egyetlen jó, amit ittléte alatt megtapasztalt, de a szárazföld szilárdsága és a levegő tisztasága, a közvetlen napfény most akármit felülmúlt volna.

Még kiélvezte az ismeretlen világ által nyújtott szépségeket, aztán az erdő felé sietett, hogy elbújjon. Ki elől? Maga sem tudta. A kapitány most megmentette, azonban a céljai nem voltak tiszták. Heléna mindezek ellenére örült ennek a röpke szabadságnak, még ha bujdosnia kell, akkor is.

A buja, trópusi övezetbe érve visszapillantott a hajóra, ahonnét jött. Csodás látványt nyújtott. Akkora monstrum volt, hogy talán csak a csoda tartotta össze és a víz felszínén. Heléna hat árbocot számolt meg a fedélzeten, rajtuk hamuszürke vitorlákkal. A tengerjáró oldalán számtalan kis ablakocska, a farán pedig a kapitányi hálóhelyiség. Az orra a távolba mutatott, mintha csak a célt akarná kijelölni a matrózoknak. Valami szoborféle is díszítette, ezt a lány már nem látta tisztán.

Nagy levegőt vett, majd elfordult a monstrum felől. Tompa félelem játszott a tagjaiban, ezt akkor érezte meg igazán, amikor csak nehéz küzdelem árán tudott előre lépni. Nem is sejtette, mi lesz vele. Most ez tűnt a legfontosabbnak, nem az, miként került ide, s hogy jut majd haza. Ha valaki akarja, azonnal megölheti, hiába van nála a rövid kard, ez pedig nem tűnt túl bíztatónak.

Ezekkel a zavaros gondolatokkal vonult be az erdőbe, s meg sem állt addig, amíg egy elég nagy gyökér által vájt odút nem talált menedékül. Oda fészkelte be magát a vértől áztatott szépség, és szorosan a falához lapulva várta, hogy mi fog vele történni. A sok újdonság, a sok fáradalom és a friss levegő teljesen elnyomta őt. Lassan leereszkedtek a pillái, s utolsóként az édes bor illatát érezte, ami megragadt rajta a kapitány kabinjában.

2. fejezet

– Az istenek szívják ki a vérüket ezeknek a fattyaknak!

– Még, hogy az istenek! Az effajtára még csak rá sem néznek!

– Hát, ha ők is gyűlölnek csak, miért nem pusztítják el őket teljesen? A kezdetek óta csak a gond van velük! Tele minden börtön, a láncok meg sok pénzbe kerülnek.

– Ha engem kérdezel, csak Frahr csinálja jól. Ott legalább egymást ölik a színházban.

– Ne is törődjünk ezzel, barátom, közel a lyuk és a rum.

– Nem is törődnék vele túlzottan, de láttad, hogy Dörgeteg miként bánt el szerencsétlen Byonnal.

– Szétszéledtünk, barátom, engem már a csata legelején se kötött le más, csak én. Mi történt vele?

– Az a rohadt viharverte lemetszette a fejét, amikor ő épp egy csinos kis barnát akart leszúrni.

– Asszony élt a hajón?

– Úgy tűnt. Biztosan a viharverte rabszolganője volt.

– Hát, akkor Byonnak vége. A fejvesztés méltó hozzá, Dytra biztosan szereti már.

– Dörgeteg a vérét itta.

– Igaz a hír? Mocskos minden lassanhaló, de leginkább az égi!

– Csak nyugalom, barátom, itt a lyuk és itt a rum, öt üveggel rejtettem el.

Heléna szemei felpattantak. Úgy ébredt fel, mint ahogy az álom is elnyomta; az odú nedves falának lapulva és rettegve.

A dél már régen elmúlt, sötét bársony lepte be a vidéket, s ezúttal még csak a két ezüst hold fénye sem világított, a sűrű trópusi erdő mindent elfedett, emiatt a leány épphogy látott valamit.

Üveg? Az üveg szó csengett a füleiben. Az álmában játszódott le minden, mindezek ellenére a távolban megreccsent egy apró ág két súlyos lépéstől.

A menekült óvatosan moccant meg a barlangban, barna fejét kidugta a résen, s most már látta is, ahogy felé jönnek. A fák mögött halvány, sárga fénypászmák táncoltak, csakis lámpás vagy fáklya fényei lehettek.

Rémülten zuhant vissza Heléna a verembe, lábait maga elé húzva reszketett. Hát csak eddig tartott volna a szabadsága?

Lassan, erőtlenül lecsuklottak a kezei a földre, ahol halk csilingeléssel koccant meg néhány tárgy. A nő tágra nyílt szemekkel nézett a hang irányába, végül tompán csillogó, földes üvegeket pillantott meg, mint ahogy arról az álmában is szó volt. Egy teljes párbeszéd fültanújaként álmodott, és végre értett valamit, hiába érthetetlen módon. Csak most tűnt fel neki, milyen szaporán emelkedett fel-alá a mellkasa. Tenyerét a szívére szorítva és nagyot nyelve vett hatalmas levegőt, majd teljes csendbe merülve fülelt bele az éjszakába. Ha egyszer megértette a beszédet, az nem múlhat el maradéktalanul, viszont ezúttal ismét a recsegős szavak jutottak el a tudatáig.

A fénypászmák egyre közelebb kerültek, a léptek alatt összetörő ágak egyre hangosabban sikítottak, beléjük pedig kavicsok sercegése vegyült. Nem maradt idő a gondolkodásra. A leány fürgén pattant ki a veremből, még épp, hogy el tudott bújni anélkül, hogy észrevennék, csupán egy fehér elsuhanó foltot láthattak, de erre sem figyeltek fel.

Milyen jól tette Heléna, hogy így döntött. Az erdőbe hátrálva nézte, ahogy két férfialak az odúhoz ment, s onnan szedték ki az üvegeket. Talán csak jó megérzés lehetett ez az egész, de ezúttal megmentette az életét.

Ezek szerint a csata véget ért, s kezd szétoszlani a tömeg. Az erdő nem volt biztonságos többé. Heléna gyenge lábakkal baktatott előre, gondolkodott, hogy mihez kezdhetne most, merre menjen és hová? Szorosan kapaszkodott a köré tekert lepelben, hátha a világ ezen apró darabja a valóságban tartja. Talpát zavarta a szúrós talaj előrehaladás közben, de nem veszíthetett a tempóból. Kábultan járt a redves kérgek között, az útjából sokszor kellett elsöpörnie a lelógó indákat és pókhálókat, de mindeközben az életben maradáson agyalt. Hirtelen az egyik lába megcsúszva az iszapos talajon egy mély tócsában loccsant. Lassanként feltűnt neki, milyen barátságtalan ez a környezet. Még most, éjszaka sem hűlt le a levegő, a pára fojtogatva ült meg a hatalmas pálmaleveleken, azonban ami a legijesztőbbnek tűnt, hogy az élet egyetlen jelét sem látta. Persze, akadt itt néhány rovar és csúszómászó, azonban se madár, se emlős. Az édeninek tűnő fehérhomokos sziget teljesen élhetetlen volt fejlettebb lénynek.

Jajgatva rágtatta ki a sárból a lábát egy lecsüngő indába kapaszkodva, amitől már nem csak száraz vér, hanem vizes sár is feketéllett a ruháját. Így, hogy nem segített neki senki, csak így döbbent rá, hogy teljesen egyedül maradt, ami egyet jelentett a halállal. Sárosan, izzadtan és pánikolva lyukadt ki az erdő másik végén.

Reszketve préselte ki a levegőt a homok és a fa határán. Könnytől opálos szemekkel nézett fel az égre, ahol a két hold világított. Amikor ide került, talán ez ábrándította ki a leginkább. Két hold, akárcsak a mesékben. Miközben a tájba merült, meg sem hallotta, amint a sötétségben megrezzent valami.

Két ráncos kar nyúlt felé, az egyik rögvest a nő szájára tapadt, hogy elfojtsa a felcsendülő sikolyt. Heléna kapálózva próbált menekülni, a mögötte lévő már a mellkasához húzta, a nő a behorpadt mellkasból rögtön tudta, hogy nem fiatalemberről van most szó, mégis erősebben markolt, mint bárki odahaza.

– Sh – csitította a férfi. – Csak csendesedj el! – Dallamosan zengett a hang, aminek nem kellett sok idő, hogy megnyugtassa a zaklatott nőt, hiába szorították le a száját.

Ahogy Heléna kapálózása csillapodott, úgy gyengült a szorítás a teste körül. Végül csontos ujjak markoltak a vállába, s maga felé fordította az öreg a fiatal szépséget.

Mélyen barázdált arcán mélyen ülő szem pislogott, amely vörösesbarnás színben csillogott. Az ábrázatáról kétségek tükröződtek, mintha ő maga sem értené, miként került ide. Vékony ajka szűk résre nyílt, ahogy végignézett a lányon. Helénának ismerősnek tűnt az öreg, főleg a csontos koponyáról lógó néhány ősz hajcsomó. Mintha látta volna már… de sosem mozdult ki a kapitányi kabinból.

Akkor bőrén hideg vizet érzett és forró lázat. Egész lényében hullámzott, s alig látott, kezei között valami fafélét szorongatott Az öreg Castor, a kapitány jobbkeze látta őt meg a tengeren sodródni egy vihar után. Ő maga akart beugrani érte, de egy másik kalóz vetette be magát a mélybe, hiszen jobban úszott, mint megvénült társa. Miután a hajóra vonta a hajótöröttet, Dörgeteg és Castor azonnal nekiláttak a nő vizsgálatának. Ekkor akadt egy kósza pillanat, amikor Heléna felnyitotta a pilláit, s talán emiatt emlékezett az öregre. Ő is a hajó matrózai közé tartozott, mégis úgy érezte legbelül, hogy nem kell tőle tartania. Úgy szorongatta a vén a kezei között, mint egy apró, törékeny kincset.

Egymás szemébe bámultak hosszú perceken keresztül szótlanul. Nehéz lett volna eldönteni, melyikük tűnt a kétségbeesettebbnek.

– Heléna – sóhajtotta a zöldszemű nehézkesen.

Gondolkodott, hogy mit mondhatna, és semmi más nem jutott eszébe, csak a neve, és reménykedett, hogy ezzel meglesz kettejük között a bizalom. Talán a kapitánnyal is másképp történt volna minden, ha legalább megpróbálnak bemutatkozni egymásnak.

Castor vörös szeme tágra nyílt, kissé jobban rászorított a leány vállára.

– He-Heléna? – ismételte kétkedő hangon.

Ő a mellkasára tette a kezét, és újfent megismételte, közben bólintott görbén fölfele nézve. Ezután az előtte állóra szegezte a tenyerét, a szíve fölé.

– Hogy én?

– Heléna – súgta újra, majd jobban az öreg csontos mellkasába nyomta az ujjait.

– Castor – felelte halvány somolygással.

Apró szikra lobbant köztük. Nem olyasmi, mint ami egy férfi és nő között, sokkal inkább hasonlított a bajtársiasságra, amitől mindketten végtelen elkötelezettséget éreztek a másik iránt. Érdekes folyamat volt ez, hogy mi kell ahhoz, hogy megbízzunk egy idegenben. Úgy tűnt, teljes mértékben elég az elhagyatottság, kétségbeesés és egy kedves gesztus.

– Velem kell jönnöd – törte meg a csendet az öreg, közben Heléna kezébe kapaszkodott, s húzni kezdte a part felé.

A nő természetesen egy szót sem értett, de nem is számított. Amíg Castort maga mellett érezte, még az sem érdekelte, hogy vissza kell mennie a hajóra.

A tengerjáró a vízen ringatózott békésen. A tatba épített ólomüvegen halvány fény pislákolt ki, mint ahogy a fedélzetről is, a tengeri szél pedig halk morgásokat hozott felőle. Heléna rendületlenül követte a megsegítőjét, szorosan markolt a kezébe, az meg szinte húzta maga után. Elég gyorsan haladtak a sötétség leple alatt, s nem úgy tűnt, mintha akárki meg akarná őket támadni.

A zajos szellőbe nemsokára más is keveredett: egy szag. Égett hús, ruha és haj szaga. A nő épp, hogy oldalra kapta a fejét, amikor megpillantott egy felé szálldogáló, még izzó pernyét. Heléna tekintetével megjárta az utat, amit a kis parázs is megtett.

Nem is olyan mélyen az erdőben, egy apró tisztáson hatalmas halomban égtek a testek. Csontok meredtek az ég felé, néhány levágott fej messzebbre gurult a halomtól, és a láng nem érte el, és az a szag. A nő hirtelen felindulásból tépte ki a kezét a férfiéból, majd az arcát belétemetve rogyott le a földre. Heves fejrázás közben zokogott, nem bírta törölni a könnyeit a szörnyű látványra. Mégis mit képzelt? Hogy majd békésen eléldegél egy rakat érzelem nélküli gyilkos között?

– Heléna! – fordult felé Castor. – Mennünk kell – sietette a kezét felé nyújtva, azonban nem jött válasz. – Kérlek!

– Mégis mi folyik itt? – Mélyen karcos hang dörrent föl a máglya mellől, aminek értelmét Heléna ezúttal megértette, vagy legalábbis úgy hitte.

Hevesen robogó szívvel nézett fel, és az első, amit megpillantott, az egy vörösen izzó szempár volt, pontosan úgy, mint a legelső napján. A kapitány közeledett feléjük dühöd vadként, széles felsőtestén nem fűzte össze az ingjét, amitől még hatalmasabbnak és riasztóbbnak tűnt. Az arcáról szinte lerítt a mérhetetlen gyűlölet, pedig milyen csinos arc lett volna az, ha kissé kedvesebben tudna nézni.

– Smis! – jajdult fel Castor.

– Mit művelsz? – a démoni férfi az öreg elé ért, és nem kissé hatolt bele a személyes szférájába. Ezzel minden bizonnyal az erőfölény egyértelmű megmutatása volt a célja, hisz a vén elsőtiszt homloka alig ért Smis kulcscsontjáig. Úgy pislogott fel rá, mint egy riadt gyermek.

– Ő Heléna – mutatott erőltetett mosollyal a földön heverő asszonyra.

Dörgeteg aprót lesett oldalra, nem tartott tovább az egész, mint pár másodperc.

– Honnan tudod?

– Ő mondta.

A nő értetlenkedve hallgatta a párbeszédet, ismét nem értett egy mukkot sem.

– Úgy hívják, mint a hajómat? – mormogott a viharverte.

– Úgy hiszem.

– Hát elhiszed? – reccsent fel ő dühödten, amire hátratűrt hullámos tincsei a homlokába omlottak.

– U-uram, te is tudod, hogy nem beszéli a nyelvünket, mégis hogy…

– Hazudik!

Castor rémülten nézett a dühödt kapitányra. Pontosan tudta, mennyire megviselte őt a nő jelenléte, legfőképp azért, mert amint kihozták a vízből, valamivel rögtön magához láncolta a lassanhalót. Az öreg ezután a lány felé fordult, aki nagy szemekkel pislogott rájuk. Ugyan nem értette pontosan, miről folyt a vita, elég egyértelmű volt, hogy most döntenek majd a sorsáról.

– Megtiltottam, hogy utána gyertek, megmondtam, Castor!

– S itt hagynád meghalni egy karddal?

– Jobb, mintha kard nélkül.

– Még hasznos lehet – próbálkozott a jobbkéz.

– Mit tervezel?

– Moshat, esetleg főzhet – kapálózott kétségbeesetten.

– Nem – jelentette ki Smis egyszerűen, ezután a nő felé fordult.

Heléna kissé hátrébb moccant, azonban nem menekült el, nem látta értelmét. Dörgeteg könnyed mozdulattal kapta fel a leányt a vállára, aki ugyan aprót nyikkant, de bátran tűrte. Már csak a tény, hogy legalább egy napig lesz hol aludnia, megnyugtatta kissé.

Smis a víz felé indult komótos léptekkel, nem nehezítette meg a túlsúly.

– Mit akarsz, kapitány? – kiáltott a távolodó felé.

– Eladom – felelte hetykén, és dobott egy aprót a Castor felé tekintgető lányon.

Az öreg ledöbbent, földbe gyökerezett lábakkal meredt előre.

– S büntetésül, amiért vissza akartad hozni, te találod ki a történetét!

A viharvert és Heléna a fehér habokhoz értek, a lassanhaló beledobta a nőt egy csónakba, majd a tengerjáró felé vették az irányt, miközben Castor még mindig nem tért magához. Ő és a jöttment egy pillanat alatt összekapcsolódtak, nem akarta, hogy bármi baja essen, azonban pontosan tudta, hogy innen csupán fél napnyi hajóút Jaskura, a söpredékek szigete.

~*~

Az ajtón szinte belökték Helénát. Ismét abban az istenverte kapitányi kabinban volt, ami teleitta magát az édes bor illatával. Smis beoldalazott mellette, amíg ő az ajtóban ácsorgott, ezután a sarokban álló emelvényhez ment, amire egy hatalmas kagylóhéjat helyeztek. Egy kisebbet vett a kezébe, majd alámerítette és a szájához emelte, izmos alkarján ettől végigfolyt a vérvörös, illatos alkohol. Néhány nagyobb korty után a lány felé nyújtotta a színes, borral teli kagylót, Heléna viszont megrázta földszínű fürtjeit.

Smis azonban nem hagyta annyiban. Megindult a nő felé, a karjai közé fogta és erőszakkal feszítette szét a száját, hogy megitathassa. Heléna hörögve nyelte az édes nedűt, ami végigfolyt az arcán, a nyakán, míg végül a fehér, már így is mocskos ruha magába szívta. Miután kiürült a héj, Dörgeteg elengedte, a lány pedig köhögve lökte el magát tőle.

– Ha kiszáradsz, nem kapok érted annyi pénzt, mint amennyire számítok.

A zöldszemű kifejezéstelenül nézett rá, nem tudta, hogy mik a férfi szándékai.

– Még mindig kitartasz a meséd mellett? – lépett hozzá közelebb a szikár lassanhaló.

Éles vonásainak sötét árnyékot adott a gyertyafény, egyértelmű volt, hogy már többször is eltörött az orra, hisz kissé ferdén állt és talán egy apró csontocska is kikandikált halványan. Éles tekintete úgy pásztázott végig a nőn, mint a legdrágább húson. Szemében az együttérzés halvány szikrája sem látszott, csupán az elfojtott agresszió morajlott odabent.

Heléna nem válaszolt, a padlót bámulta. Dörgeteg ekkor dühében legszívesebben megrázta volna a nőszemélyt, de ehelyett élesen megszívta a fogát és sötét tincseibe túrt.

– Tudom, hogy elolvastad a hajóm nevét, s onnan nevezted el magad! – fakadt ki ismét. – Igazam van, ugye? – Smis körözni kezdett a leány körül.

Körbejárta, keringett körülötte, mint a vadállat a préda körül. Ujjaival néha végigsimított a lányra aggatott ruhán, ilyenkor halkan morgott egyet. Végül előtte állt meg, ugyanolyan közel és pofátlan módon, mint az előbb Castornál. Heléna még addig sem ért, mint az öreg, feje búbjának kósza szálai a kapitány mellkasának alját cirógatták.

Smis megkapaszkodott a nő állkapcsában és felfelé rántotta azt. Tenyere szinte nagyobb volt, mint a hölgy egész feje. Erősen markolta a gyenge csontot, hogy esély se legyen a szabadulásra.

– Tán a föld alatt éltél, leány, hogy ilyen tejfehér a bőröd? – dünnyögött. – Daydralis minden táján süt a nap.

És valóban. Még a légiek, akik a hegyek között töltötték életüket, még ők is színesebbek voltak Helénánál, a kapitány napcsókolta bőrét már nem is említve.

– Válaszolj! – reccsent fel megrázva Heléna fejét.

– Castor! – sziszegte vissza ő.

Smis összehúzta a szemét.

– Őt akarod?

A zöldszemű fehéredésig szorította össze ajkait.

– Ő épp azon agyal, miként kapok érted több pénzt. Nem engedem, hogy lásd, még jobban megbűvölnéd – mondta, közben hüvelykujja végigcsúszott a lány arcélén. – Boszorka.

Nem is szólt többet egy darabig. Az ágya végében magányoskodó ládához lépett és kutakodott benne, mindeközben Helénát már lassan rázta a sírás, de egy könnycseppet se ejtett. Kis idő után aztán a kapitány két ujját a szájába véve füttyentett egyet. Heléna kezében egy rongy landolt, jóval kisebb, mint amivel öltözködni lehetne.

Miután feltűnt a nő értetlenkedése, Smis az ággyal szembeni ugyanolyan kagylóállványa bökött, mint amilyen a boros is volt.

– Fürödj meg – mondta szárazon.

Heléna lassan a héjhoz lépkedett, csak ekkor látta meg a tiszta tengervizet, aminek felszínén terebélyes sárga foltokban úszott valamiféle olaj, az illatából adódóan talán rózsából fakadt.

A leány félszegen a háta mögé pillantott, de hiába. Smis nem úgy tűnt, mint aki tervezi elhagyni a kabint. Elégedetten nyúlt el a bundákkal bélelt ágyon, és élvezettel nézte végig, ahogy Helénáról lecsusszan a fehér lepel.

~*~

Reggel aztán szép ruhába öltöztették, de Smis továbbra sem engedte, hogy bárki más lássa rajta kívül. Bíborvörös leplet adott rá, ami nem takarta el teljesen, a könnyű anyag sejtelmesen, de látni hagyott mindent, ami egy nőt nővé tett. Karját és nyakát nehéz aranyékszerekkel díszítette fel, haját illatos olajjal kente be, majd csuklói köré nehéz vasláncokat csatolt, amelyek méltón törték meg az idilli képet.

Pirkadatkor kötöttek ki a veszett kutyák szigetén, Jaskurán. A Szigetvilág egyik legeldugottabb, mégis legélettelibb helye. Mindenki, aki menekült a rendszer elől vagy csupán kalandra, fekete árucikkre vágyott, az azonnal idejött. Smis legénysége már a kikötés pillanatában elindult, hogy elverjék a megszerzett jussukat, azonban ő maga, Castor és a legjobb szónok, Patros ott maradtak, hogy a rabszolgavásáron eladják a legértékesebb szerzeményt.

Az öreg jobbkéz szíve darabokra hasadt, amint meglátta araruhában Helénát. Láthatóan alig aludt az éjjel, sápadt bőre csak még jobban elfehéredett, csupán amikor meglátta Castort, derült ki egy kissé. Szegény, ha tudná, hogy épp ő a veszte. Dörgeteg mindennél jobban szerette az elsőtisztet, de súlyos szabályt szegett azzal, hogy a kis jöttment után eredt. Ezért pontosan tudta, hogy fejét vesztené, ha nem talált volna ki megfelelő eladási történetet a lánynak.

A vén mellé lépett, reszketeg kezeit nyújtotta neki, majd átkísérte a pallón, mindeközben Smis a fejébe húzta a csuklyát, hogy ne ismerjék fel. A kikötőben látott hajók alapján túl sok ellensége vert tanyát a mámorító Jaskurán, az egyikük pedig nem volt más, mint Metor, akinek asszonyával többször is hált a gyermekáldás után is. Halványan mosolyodott el az emlékre és az elkövetkezendő izgalmakra. Talán, ha végre eladta Helénát, ő maga keresi meg és idegesíti egy kicsit.

A Nap magasan járt, de még nem volt dél. Az idő enyhén csípős itt, nem úgy, mint amilyen a szigeten az éjjel. Az ember ahogy kilépett a hajójáról a homokba, azonnal mindenféle árussal találta magát szembe, akik szemtelenül másztak rá a jövőmenőkre. Akadt itt olyan, aki csak ételt árusított, s olyan, aki ékszert, s olyan is, aki hamis ékszert.

Hangosan ordítva kínálták a portékát, és már az első néhány perc után ajánlatok érkeztek a lányra, holott még ki sem vezették a térig.

– Jónak kell lenned, Patros – harsogta túl a tömeget Smis.

– Tudom, kapitány – vigyorgott kajánul a gyönyörű arcú szőke férfi, aztán távolabb szökellve a többiektől a mellényének zsebéből elővette a szövegét és még egyszer átfutotta.

Heléna úgy kapaszkodott Castorba, mint a menyasszony az apjába, aki az oltárhoz kíséri, a különbség annyiban állt, hogy ennek a történetnek semmiképp sem lesz jó a vége. Ő sem bolond, pontosan tudta, mire készülnek vele. Futhatna. Igen, futhatna. A többi őrült közé.

Hamarosan nagy tömeggel találták magukat szembe. Patros már a sűrűje közepén állt egy emelvényen, s azonnal szónokolni kezdett a földje nyelvén.

– Mélyen tisztelt haramia! – kezdte el, azonnal ováció fogadta. – Hoztunk néktek valamit!

– Mit?! – ordított valaki a sebes, mocskos, részeg és mindenre vevő tömegből.

– Csak hátrébb az agarakkal! Előbb hallgassátok meg a történetet! – kiáltott vidáman és egy huncut kacsintással a szája elé emelte a kezét.

Valóban nagyon jóképű férfi volt. Halvány borosta, finom, kissé talán túl tökéletes arc, rajta egyáltalán nem látszottak verekedés nyomai. Szőke haját copfba fogta, szálkás testén jól mutatott a prémmellény.

– A kapitányommal messze földre repültünk, már abban sem voltunk biztosak, hogy a Dytrán hajózunk. – Ha bárki megtudta volna, hogy Patros Smis hajóján szolgál, minden bizonnyal már rég dárda hatolt volna belé, azonban még új volt, nem ismerhették. A kapitány maga az elsőtiszttel a tömegbe vegyült, amíg a rabszolgakereskedő a láncain fogta Helénát. – Jeges óceánokon törtünk keresztül a halállal viaskodva…

– Halljuk, mit hoztál!

Patros gyilkos pillantást vetett afelé, aki megakasztotta, majd tovább folytatta.

– Végül egy aprócska, igen aprócska szigeten kötöttünk ki. Mondhatni, éden volt a sok jég között. Egy király uralkodott ott, kevés volt a népe, de volt valamije, amit mindenki irigyelt – a szőke a kereskedőre nézett, aki ekkor fellökdöste Helénát a fából tákolt emelvény lépcsőjén. Amint lehetett, Patros megragadta és előrébb rántotta. – Egy gyönyörű lánya!

A vásárolni vágyók egy emberként ordítottak fel, és máris pénzeket mondtak be. Szegény Heléna és szegény Castor; csak nekik fájtak a történtek.

– Hát láttatok már ennél szebbet? – kérdezte harsogva a kalóz. – Ennél fehérebb bőrt? – Halványan végigsimított a leány karján, aki eltorzult arccal húzódott el tőle. A nézőközönséget szórakoztatta a műsor, hangosan nevettek fel. – Amikor a legénységünk rajtaütött a kastélyon, szinte csak holtakat találtunk. Tovább kutakodva valami áldozati helyen egy pap állt a pódiumon, torkánál penge. Mit gondoltok, ki fogta oda? – Patros Helénára pillantott. – Az apa beleőrült a saját lánya szépségébe, s a népét kiirtva asszonyul akarta venni az egyetlen lányát!

A vásárolók szinte már maguk is megbolondultak, annyira licitálni akartak már a szépséges arára.

– Bocsánat… az egyetlen, s érintetlen leányát – Csalafintán a magasba szökött Patros kemény hangja.

Ennyi kellett mindenkinek. A hátulsók előre akartak törni, hogy szemügyre vehessék az ártatlan arát, az elsők még előrébb jöttek pontosan emiatt, s Heléna is érezte a végperceket. Lánc csörgött a csuklóján, keményen marta a húsát, már tartani sem bírta, erőtlenül lógott lefelé. És most először, amióta itt járt-kelt, megtört.

– Állj! – ordított valaki női hangon a távolból.

Szabad utat engedett könnyeinek, karjában nem maradt elég élet, hogy letörölje őket.

Egy sötétbőrű, kecses, szinte macskaként járó nő előtt nyílt meg az embertömeg. Elképedt arccal sietett előre az elnémultak között.

Heléna álláról lecseppent egy könny. Aranyosan villant a napfényben és nagy koppanása szinte visszhangot vert egész Jaskurán.

– Lehetetlen – hangzott fel ez a szó mindenki ajkáról.

– Átvonzott – rebegte hitetlenkedve az árnyékléptű Seerana, majd ujjai közé vette a színarannyá változott könnycseppet.

3. fejezet

Heléna könnye színarannyá dermedve csillogott az emelvényen. Hirtelen mindenki nosztalgiával átitatott emlékképek közé mélyed akarva vagy akaratlan, hisz kiben nem kelne újra életre a gyermekkor, ha egy valóságos mesével találkozna szembe? A jaskurai rabszolgavásáron tolongókkal pontosan ez történt.

Fejükben újra apró csemetékké zsugorodtak, akik sötétedéskor előszeretettel keresték fel a városuk legöregebbikét egy-egy csodás történetért, vagy csupán az ágyukban fekve hallgatták nagyszüleik kántálását. Ez csupán a helyzettől függött, s nem is volt lényeges. Az egyetlen, ami igazán számított, az maga a mese volt, amely minden esetben ugyanarról szólt.

Régi legendák keringtek egész Daydralison csodás és erős lényekről, akik már az idők kezdete óta jelen vannak a földön, azonban ezek nem okoztak túl nagy meglepetést a lakosoknak, hiszen az idő előrehaladtával jómaguk is megtapasztalták a sellők, szirének és kósza, magányos sárkányok fenyegető árnyékát. Látták a nimfák kecses táncát az illatos lonc között, s nem egyszer estek bele óriások lábnyomaiba. Ezek mind csodás lények voltak, amelyekről még szebb történetek születtek, például Udmurt, a sárkánylovas, aki szigetéről száműzve sárkányokra találva hódította vissza a trónját, de szívesen hallgatták a lassanhaló és a szirén szerelmét is. Mind kézzel fogható és valóságos históriák.

Azonban akadt olyan is, amely oly alakokról beszélt, kiket csakis az arra méltók láthattak. Ők voltak az átvonzottak.

Fenséges, csodás lények, akik nem Daydralison születtek, hanem isten tudja hol, s csakis azért kerültek át erre a világra, mert valaki mindennél jobban vágyott a jelenlétükre. Küllemre hasonlatosak az egyszerű rean gyorsanhalókra, belül viszont nemesebbek náluk. S mi bizonyíthatná ezt jobban, minthogy könnyük, ami tiszta szívükből fakadt, bőrüket elhagyva Daydralis legértékesebb, s legkeresettebb ritkaságává vált: eredeti átvonzott aranycseppé. Egy ilyen kis csillogó darabból szigeteket lehetett venni, némelyek akár még a feléért is odaadták volna. Így hát nem is csoda, hogy aki találkozott átvonzottal, nem volt célja mindenkinek elfecsegni azt, már csak saját, s a lény épségéért sem.

Szegény Heléna, ha tudná, milyen felfordulást okozott most az emberek lelkében. A história, amit a legtöbben nem hittek el, a szemük láttára fordult a valóságba, s ha valóban mindenki apró gyermek lett volna Jaskurán, minden bizonnyal a szép átvonzott ölébe ülve hallgatták volna őt. De a nő szerencsétlenségére épp itt derült fel a kiléte, morc, becsvágyó, pénzéhes martalócok, banditák és gyilkosok között.

Ő maga észre sem vette a jelenetet, csak a csendet hallotta, amit szépen lassan hüvelyből kihúzódó kardok fémes surrogása hasított meg mindenfelől. Amire észbe kaphatott volna, Patros maga mögé vonta, rövid kardját pedig ki. Nem sok idő kellett, amíg Dörgeteg és Castor is az emelvényen termettek, a kapitánynak természetesen már esze ágában sem volt megválni az értékes lánytól. Bármivel szembenézett volna, csakhogy megkaparinthasson néhány könnycseppet. Morogva fordult szembe a feleszmélő tömeggel, amíg Castor megfeszítette az íját.

Lassan szálldogáló meleg, nyugati szél támadt a tenger felől, Smis szerencsétlenségére. Most mindennél jobban kívánta, hogy ne lepleződjön le, viszont a túlzott agressziót megbosszulva a természet most lerántotta a fejéről a leplet. Sötét fürtjei az arcába omlottak, rendezetlen borostával fedett markáns állát már mindenki láthatta, mint ahogy vörösen izzó szempárját is. Népe sajátja volt ez az írisz, s őneki a szokásosnál is jobban virítottak, hiába született félvérnek.

– Az ott Dörgeteg! – Hangosan kiáltva tört előre egy úr díszesebb ruhában, nyomában néhány alattvaló loholt. Az említett nem tudta megállni, hogy ne húzódjon gúnyos mosoly az arcára, közben izmos karjait barátságosan széttárta.

– Nahát, Metor! Micsoda meglepetés – szónokolt, s kissé meg is hajolt.

– Ne hajolj le, uram, még levágja a fejed! – pisszegett oda neki Castor, amire kétkedő nézés lett a válasz. – Rég láttam az asszonyod. Hogy van Kalya?

– Vedd csak még egyszer a szádra, te… – a széles fejű Metor előre tört, három alattvaló kellett, hogy visszafogják.

Smis felkacagott. Ismét sikerül lejáratnia mindenki előtt a nemes urat, aki azt hiszi, hogy a Szigetvilág királya, csak azért, mert vérrel és vassal magáévá tett három apró szigetet valahol a közelben. Természetesen viharverte már régóta nem tehette be oda a lábát, de mit számított? Három királyságból kettőnél ugyanez a helyzet.

– Eresszetek! – hörgött a díszes ruhájú nagyúr, hiába viselt hosszú szakállt, könnyedén lehetett látni a nyakán dudorodó ereket. – Követelem, hogy add át nekem a leányt!

– Azt kéne még csak! Hát mit szólna Kalya? – röhögött ő.

Ekkor egy másik, jóval fiatalabb legény lépett elő öt társával együtt, mindannyian felajzott íjakkal néztek szembe a matrózokkal.

– A nő minket illet!

Smis összehúzott szemmel nézte őket, az emlékei között kutakodott arcképek után. Vajon kirabolta valamelyiküket, megölte valakijüket vagy az asszonyukat hágta meg?

– Kapitány – szólt oda neki Patros leplezett jókedvvel –, ezek kik?

– Nem tudom – súgta vissza Dörgeteg. – De te ügyelj az átvonzottra!

Metor határozottan lépett előre, dühödten fujtatott a hat ifjúra.

– Takarodjatok innen, senki sem végezhet vele, csak én!

– Mi is őt akarjuk, nem engedünk a vérből! – kiáltott vissza egy vörös, szeplős, csúnyácska fiú.

A sértett gazdag bikaként pislogott hol ide, hol oda. A matrózokat rendkívül szórakoztatta a jelenet, ha kicsit adnák még alájuk a lovat, talán egymást ölnék le.

– Ötletem támadt! – kiáltott fel az egyik legény, közben leeresztette az íját. – Fogjunk össze, kapjuk el együtt és majd utána eldöntjük, hogy végezzük ki!

– Én inkább ölném meg helyben! – ordított torka szakadtából a vörös.

– Ah, tudom már! – csettintett a nyelvével a kapitány. – A húga, kis bögyös, tüzes tincsekkel – mutogatott Patrosnak, aki serényen bólogatott. –, az kiabált ennyire, mint ez a kis vakarcs.

– Kit hívsz te vakarcsnak, fattyú?

Nagyot dobbant a föld, ahogy Dörgeteg leugrott az ádáz Castor mellől, bár az utóbbi inkább Helénát akarta védeni, mintsem az aranyát. A kapitány egy szempillantás alatt a vörös előtt termett, ismét felvette azt a pózt, amivel mindig az erejét fitogtatta. Két méter magas, széles alakja eltakarta a vakarcs elől a napot, s az gyorsanhaló révén nem érezte a Smisből áradó halálszagot. A reszketés annyira lefoglalta, hogy azt sem látta, miként kezdenek el hátrálni a tömegben lévő lassanhalók. Ugyan néhányuknak is akadt a férfival némi elintéznivalója, a hierarchia már kialakult, s mindenki felett ott állt Smis, a Dörgeteg, a viharverte, akiből áradott a hatalmat adó halál esszenciája.

– Mondd még egyszer – dörmögte neki.

A vörös nem válaszolt, remegő szempárral nézett a lassanhaló arcába.

– Mondd!

Csend a válasz.

– Fattyú? – hunyorgott, s kissé előrébb lépett.

A többiekre vette a tekintetét. Metor ugyan csikorgatta a fogait, de a többi ifjú meghunyászkodva hátrált. Smis orrába szépen lassan egy halványabb halálszag ivódott. Az egyikük még a vörösnél is jobban reszketett, szinte a szőke fürtjein is látható volt. Dörgeteg azonnal tudta, miről is van szó. Gyengét lökött a vörös vakarcs vállán, aki ettől hátraesett.

– Vidd innen a fiút! – biccentett a szőke felé. – Úgy tűnik, hogy nem én vagyok itt az egyetlen fattyú – mormogta, miközben elfordult, s megindult az emelvény fele, azonban Metor cselédei felől egy ideg pattant és sikoltva repült egy nyílvessző.

Az egyik öregebb alattvaló olyannyira megdöbbent az eseményeket, olyannyira feszítette belülre az izgalom, hogy a lassanhaló távoztával megkönnyebbült válla elgyengülve engedte el az ideget. A hideg fém egyenesen Smis vállába fúródott, aki szinte mintha meg sem érezte volna, csupán megtorpant.

Jeges aura vibrált a levegőben, s mélységes csend itatta át az étert. A tömeg csak akkor eszmélt fel, amikor lassanhaló társaik sietve menekültek a helyszínről megérezve a Dörgeteg felett gyűlő viharfelhőket.

– Elég volt! – Az eddig megbúvó Seerana remélte, hogy majd lerendezik egymás között a dolgot, azonban ennek nyomát sem látta. – Abbahagyni! – kiáltott ismét Smis elé lépve és enyhén megrázva őt. – Hallod? Nem hagyom, hogy vérfürdőt rendezz!

Ő nem válaszolt. Grimasz fagyott a képére, úgy bandukolt vissza, mint egy sértett vad.

– A leány pedig velem jön. – Szélesen mosolyogva nyújtotta a kezét Heléna felé, aki az eddigi rossz tapasztalatokból kiindulva nem igazán merte viszonozni a mozdulatot.

Szégyenlősen, sápadtan és rettegve tekintgetett ide-oda, még Patros háta mögött is nagyobb biztonságban érezte magát, mint egy idegennel szemben.

– Gyere – súgta neki oda széles mosollyal egy nyelven, amit végre Heléna is értett.

~*~

Seerana egyenesen az otthonához vezette a három kalózt és a hölgyet. Már rég elhagyták a sűrűn lakott, kőházas területet, ahol pár perce még pengeélen táncolt Heléna, és áttértek a mocsárosabb, vizenyősebb, fákkal övezett terepre. A lombkoronákon átütő márványos fénypászmák festették be a talajt, halkan zümmögtek a rovarok és hangosan csapkodva repkedtek a madarak egyik ágról a másikra. A levegő talán még fullasztóbb volt, a sűrű levelek teljesen lefojtották a felszálló párát.

Ahhoz képest, hogy az átvonzott napok óta most hallott először érthető szót, nem igyekezett azzal, hogy kifaggassa az árnyékléptű Seeranát. Csendesen követte és hallgatta Smis nyöszörgését. Titkon élvezte. Napok óta kínozta őt, és most végre ő járta meg, még mindig kiállt a vállából a nyílvessző, kezdte is érezni a hatásait. Rázta a hideg és ette a fájdalom.

– Nézd! – torpant meg Seerana és előre biccentett.

Az átvonzott követte a tekintetét, és nem is olyan messze a távolban egy, a tó partja fölé emelt fakunyhót vett észre, amelyhez kanyargós stég vezetett. A nádfedeles zsúptetőbe szinte belenőttek az ágak és körbenőtték a róluk lelógó indák. Maga volt az elszigetelt paradicsom.

– Meglep a szótlanságod.

Heléna összerezzent.

– Én csak…

– Furcsa?

– Nem értek semmit.

– Épp ezért lep meg.

A zöldszemű halványan elmosolyodott, majd kisebb hallgatás után tompa hangon szólt, mintha bárki is megértette volna a sötétbőrű nőn kívül.

– Smis… veszélyes?

Seerana meglepődve pislogott rá.

– Miért pont ő érdekel?

– Az?

– Igen – bólintott. Fekete haja előre omlott, itt-ott néhány raszta tincs is vegyült bele. – De miért pont őt kérdezed?

– Ő tűnik leginkább annak.

A nő, aki egész Jaskurának parancsolt, most megfordult, hogy megnézze az említettet. Úgy húzta magát, mint a nyúzott kutya, persze ezt mindennél jobban titkolni akarta.

A kunyhó belső tere a környezet után már cseppet sem volt meglepő. Ágynak semmi nyoma, a falakon furcsábbnál furcsább tárgyak lógtak: üstök, kanalak, üvegek álltak a polcokon, különböző növények és könyvek hevertek szerteszét. A rendnek nyomát sem lehetett felfedezni Seerana otthonában, mégis körülvette valamiféle mágikus báj, ami csak jobban felerősödött a nő jókedvű arcától.

Heléna még nem látott itt sötétbőrű embert, bár még nem is találkozott túlzottan sokkal. Mégis, szinte megérezte, hogy mindegy, Seerana mivel is foglalkozik, ő így a legtökéletesebb.

Miközben a zöldszemű körbe forogva csodálta a kunyhót, a másik nő a kapitányhoz lépett, aki ekkor már a teraszról a lábát lógatta a kis tóba. Megtámaszkodott a hátán és egy egyszerű mozdulattal kirántotta a nyilat a vállából. Dörgeteg a fogát csikorgatva sziszegett.

– Heléna! – szólt felé Seerana. – Hozd ide azt a tálat!

– Melyiket? – kapkodott a leány.

– Az a bronz, ott a sarokban.

Finoman csillogott az öklömnyi nagyságú edény ott, ahol mondta. Heléna odasietett vele, az árnyékléptű pedig rögtön levette a tetejét és a tartalmát Smis levetett ingjére öntötte.

– Gyere, szorítsd rá! – adta a lány kezébe a ruhadarabot.

Ő vonakodva pislogott rá, még sosem kellett önszántából ilyen közel kerülnie a kapitányhoz.

– Na, gyerünk, nagyon fáj neki – mutatott oda a fejével.

Szólt még néhány szót Dörgeteghez a nyelvükön, aztán magukra hagyta őket. Castor és Patros már a földre telepedve teázgattak, elég jártasnak tűntek már itt, közben Seerana a háttérben tett-vett. Heléna nem is tudta, mit gondoljon. Érezte, ahogy felgyorsul a szíve, nézte a férfi izmait, amelyek tökéletesen domborodtak még a hátán is. Valódi tökéletes hímpéldány volt, kár, hogy a személyiségét a legrosszabb fából faragták. A lány nagyot nyelt, miközben erre gondolt.

– Szóval – szólalt meg az árnyéklépű a háta mögül –, honnan jöttél, Heléna?

– Francia… francia vagyok. És nagyon összezavarodott – kuncogott kesernyésen. – És te?

– Amerika.

Heléna nagyot hallgatott, majd hosszú percek után megszólalt.

– Akkor… nem őrültem meg? – Kicsit erősebben nyomta a sebre a kendőt, amire Smis felmorrant. – B-bocsánat – dadogta neki.

– Hagyd csak, nem érdemli meg, hogy bocsánatot kérj – legyintett Helénának. – Mert nem bánt veled valami szépen! – folytatta az új nyelven. – Azt hitted, hogy őrült vagy?

– Mi mást hihettem volna? Egy… hajón ébredtem, nem értettem a nyelvet…

– Hát, igen, amikor Daydralisra kerültem, nekem is furcsa téveszméim voltak, hehe.

– Daydralis? – kérdezett vissza a zöldszemű.

Seerana ezúttal már feléjük lépkedett. Hiába mozgott könnyedén, akár egy macska, léptei alatt meg-megreccsent a fapadló. Leült a lány mellé, hogy ezúttal egymás szemébe nézhessenek. Hatalmas, szinte fekete íriszei voltak.

– Furcsán könnyedén viseled.

– Már szinte minden magyarázatot hajlandó vagyok elfogadni. Már annak is örülök, hogy egyáltalán valaki ért.

Furcsa, hogy a nő milyen egyszerűen megbízott a jaskurai keményben. Nem kellett túl sok minden, bár az igazsághoz hozzátartozott, hogy nem is maradt sok esélye.

– Miért vagyok itt? – bámult rá szinte könnyes szemekkel.

– Mert valakinek kellettél.

– Nem értem.

– Átvonzott vagy. Egy életre kelt mese. Egyetlen könnyed többet ér, mint néhány földdarab, de ami még fontosabb, hogy valakinek még ennél is többet jelentesz ebben a világban.

– Ez… abszurd – nevetett kesernyésen.

– Amióta itt vagyok, rengeteg elméletet dolgoztam ki – lendült bele hirtelen a raszta. Hátrafutott, majd egy könyvvel tért vissza, amibe angol nyelven írt és többféle képet is rajzolt. – Odaát épp a doktorimat csináltam, tehát azért konyítok valamicskét a dolgokhoz.

– És mire jutottál?

– Nem tudom – csapott a könyvre. – Gondoltam már fekete lyukra, féregjáratra… néha még én is arra gondolok, hogy őrült vagyok talán, de… a jelenléted… már biztos, hogy ez nem képzelet, Heléna. És, ha az? Nem tehetünk ellene semmit.

– De akkor mégis, hogy?...

– Daydralison ne keress válaszokat! – súgta elfojtottan. – Ne próbáld ép ésszel felfogni!

Smis morgott valamit a nyelvén, amire Seerana nagyot csapott a fejére.

– Mit mondott? – érdeklődött Heléna.

– Hogy nők vagyunk és sokat csacsogunk. Nem érted még a nyelvet?

– Mi?

– A nyelvet, amin beszélnek. Nekem körülbelül egy hónap kellett, amíg nem csak foszlányokat értek.

– Hát… néha, mintha álmomban… és, amikor nem koncentráltam…

– Ó, még csak az első fázisban vagy. Mióta vagy itt?

– Nagyjából talán négy napja.

– Akkor nem csoda – bólogatott. – Ha leírod a gondolataid, szépen lassan majd átszoksz. Gyorsabban megy.

Halkan merengtek néhány pillanatig, s a víz felszínén játszadozó fényt nézték. A tavirózsák fehéren virítottak, s itt-ott felugrott néhány ezüstösen fénylő hal.

– Ugye tudod, hogy Smis hajójának a neve Szép Heléna?

A nő teljesen lesokkolt, egész testében összerezzent.

– Hogy mi?

– Bizony. Tudja a neved?

– Igen.

Seerana felkacagott.

– Kíváncsi vagyok, milyen arcot vágott, amikor megtudta! – Valamiféle csalfa vigyor jelent meg a nő arcán, olyasmi volt, mint aki mindent tud.

– Hogy juthatok haza? – bukott ki Helénából hirtelen.

– Haza akarsz jutni?

– Még szép. Te nem?

Mély lélegzet és reszketegen kieresztett levegő távozott az árnyékléptű testéből.

– Eleinte. De aztán majd nem akarsz elszakadni.

– Nem értem – csóválta a fejét.

– Csak itt vár rád a boldogság, Heléna.

– Hogy mi? – döbbent le teljesen.

Boldogság? Mégis itt? Hiszen otthon várja őt a családja és a szerelme… vagyis a férfi, akivel se veled se nélküled kapcsolatban álltak már évek óta.

– Az átvonzott nem véletlenül átvonzott. Valaki vagy valami azt akarta, hogy itt legyél, s ez nem véletlen.

– De mégis ki akarhat ilyet?! – csattant fel a barna szépség. – Téged is így átráncigált valaki?

– És életem legszebb éveit töltöttem vele! – kiabálta túl Seerana. – Hidd el nekem, Heléna, boldogabb leszel, mint valaha voltál.

– És mégis ki mellett? Találjam meg a boldogságot egy világban, amit nem ismerek?

– Ki mondta, hogy te találj rá? Ő talál rád. Vagyis… már rád talált…

Tomba zsibbadtság lepte el a leány testét, a fejét szinte lefelé húzta.

– Hazudsz… – sziszegte.

– Smis, a férfi, aki előtted ül… ő lesz életed szerelme.

Mit mondhat ilyenkor egy nő? Mit mondhatna ilyenkor akárki? Egy előre eltervezett dolgot szembesítettek vele, amelynek még csak parányi szikráját sem érezte. Mégis, hogy lehetne ez lehetséges?

Halkan kuncogott az átvonzott.

– Nem úgy tűnik, mint akinek szüksége van akárkire… pont rám – súgta, közben lesütötte hosszú pilláit.

– Feltehetően mindketten túl naivak vagytok ahhoz, hogy belássátok, de csak idő kérdése. Barátkozz a gondolattal – kacsintott. – De hidd el, egy duril mellett nem lehet rossz a sorod, már ha a női szükségekről van szó – nevetgélt.

– H-hogy mi? – értetlenkedett Heléna.

Seerana legyintett.

– Majd meglátod.

Óvatosan dörzsölgetni kezdte a seben a kendőt.

– Mégis… van lehetőség, hogy hazajussak?

– Nem tudom… én még itt vagyok, mint látod. Bár a legenda szerint…

– Igen?

– Hazajuthatsz, de csakis akkor, ha az, aki átvonzott, elenged. Ekkor a szívére hallgatva kell követnie az útirányt, amit érez, s ekkor hazajuthatsz.

Ismét végigtekintett az izmos háton a leány. Teljes mértékben hihetetlennek tűnt, hogy ő, meg a kapitány… az igazad megvallva jobban félt tőle, mint eddig bárkitől. Agresszív, akaratos és a legfontosabb: el akarta adni.

– Tehát Smisnek kell kívánnia, hogy hazajussak?

– Igen.

– Akkor kérd meg! – pattant fel.

– Mi?

– Mondd el neki ezt az egészet, és akkor… sírok neki.

– Honnan veszed, hogy annak van értelme?

– Minden akkor fordult meg, amikor a könnyem… gondolom ez ilyen átvonzott dolog, nem?

– De – biccentett.

– Akkor… akkor mondd meg neki!

~*~

Akárhányszor csak lehetett, Heléna újra meg újra kifaggatta Seeranát erről az egészről, azonban Smis végtelenül sürgette a kihajózást, így még napnyugta előtt kénytelenek voltak elválni egymástól, nem maradt több idő faggatózásra. Az árnyékléptű annyi könyvvel és jegyzettel látta el a másik átvonzottat, amennyivel csak bírta, a naplójával együtt, hátha az is segít valamit, az érzelmek terén biztos.

Amíg a legénység a hajóra rakodott, s Heléna is visszavonult nagy hálálkodva jótevőjétől, Seerana egyedül maradt Smisszel, aki az egészről csak annyit sejtett, hogy Heléna átvonzott és sokat ér, s ez így volt helyén. Amúgy se hitte volna el Seerana teóriáját.

– Merre mentek? – kérdezte Jaskura uralkodónője, miközben a horizonton lebukó Napot nézte a kikötőben egy stégen állva.

– A Földbe, úgy hiszem. Van ott egy barátom, aki igen beteg, szeretném meglátogatni – felelte Dörgeteg karba tett kezekkel.

– Mennyi idő lesz?

– Egy hét, talán kettő.

– Egy hónap múlva visszajöttök?

– Miért kérded? – vonta össze a szemöldökét.

– Szeretném látni Helénát.

– Nem fogod, hazaviszem.

– Mi? – nevetett Seerana.

– Azt hiszed, hogy nem ismerem a meséket? – mosolygott ezúttal a viharverte is. – Ha az, aki átvonzotta, elengedi, akkor hazajut.

– És mit gondolsz, te voltál az?

– Én? – kacagott fel a kapitány. Vörös szemei ezúttal kékben fénylettek, ez is jelezte, hogy nem tisztavérű égi lassanhaló. – Dehogy! De eddig minden utat megtaláltam, ami kellett. Cserébe csak néhány könnyet kérek.

– Ez nem így megy, Smis – súgta Seerana magát ölelve. A szellő lassan megemelte körülötte a sötétbarna leplet és a haját is.

Szomorú emlékek ötlöttek fel a lelki szemei előtt egy férfiról, akit mindennél jobban szerettet, egy férfiról, aki már nem lehet vele, s egy férfiról, aki nélkül semmi kedve Daydralison élni, mégsem tehet ellene semmit.

Dörgeteg nem válaszolt, meredten bámult a nőre, akivel néha átélt néhány forró éjszakát, miután kedvese elment. A dolog nem szólt többről, mint a kettejük öröméről.

– Egy hónap múlva visszatérek, ha szeretnéd.

Bólogatás lett a válasz.

– Vigyázz magadra! – fordult vele szembe Smis.

– Te pedig vigyázz Helénára! – válaszolta, tekintete szinte kérlelte a férfi.

Ha nem merült volna bele ennyire a melankóliába, talán elmondta volna neki, milyen borzasztó elveszteni valakit, akivel összeforrt az életed, s biztos, hogy a kettejük élete is ilyen.

– Nem garantálok semmit – mondta, és nehéz léptekkel haladt a hajó felé.

– Ha bántod, rád uszítom a szirént! – Hangosan kioltva kiáltott utána az árnyékléptű, s Smis leplezni sem tudta, ahogy ledöbbent.

Mindig elkápráztatta Seerana különös személyisége. Egyedül tartotta kézben gyakorlatilag az egész Szigetvilágot, erős marka még a legbrutálisabb gyilkosokat is megszorongatta, a lelke mégis olyan gyengéd volt, mint egy tízéves leányé, aki még virágkoszorúkat fon egy mező közepén. S nem csak azért tisztelték, mert varázserejű boszorka.

Mégsem válaszolt. Annyi mindent mondott volna el neki a köztük lévő különös kapocsról, mégsem szólt semmit. Nem kellett. Egymásnak voltak, mint két szerető testvér, akármi történjék, épp ezért csak intett egyet vissza sem fordulva és nagyon jól tudta, hogy ezentúl Helénára úgy kell figyelnie, mint a legdrágább kincsre, mert különben édes húga élve nyúzza meg.

– Vigyázz rá, mert még te is belepusztulhatsz a halálába – suttogta a naplementének halkan Jaskura úrnője.

Komótos léptekkel dobogott föl a pallón a kapitány, háta mögül felszólalt egy matróza, s kis idő múlva már dagadtak a vitorlák és a nyílt tengeren jártak. Hosszú időn keresztül Smis csak a narancsvörös tengert bámulta, ezért csak később vette észre a tatra vezető lépcsőn az átvonzottat.

Sötétbarna hajába finoman kapott bele a tengeri, sós szellő, az alkony finoman fénylett a tejfehér bőrén, miközben ő egy bőrkötetes könyvet olvasott. A férfi lefagyva nézte a mesébe illő jelenetet. Heléna lassan megérezte, hogy nézik őt, szelíden kapta fel kedves fejét, és negédes mosoly játszott az arcán.

– Szép napot – mondta a zöldszemű kissé furcsán és rossz időpontban, de azon a nyelven, amit egészen eddig nem értett.