2. fejezet

2. fejezet

Dörgeteg a tat szépen megmunkált korlátján ült. Íriszében most nyoma sem volt a parázsló düh vörös fényének, sejtelmes, tiszta akvamarin kékségében pompázott mindkét szeme. Az éjszakai szél egész testében lehűtötte és simogatta, fülébe pedig kellemes hangon szép szavakat suttogott, akárcsak a vízen sikló hajó morajlása. Szeretett idekint ülni egyedül, ilyenkor egy kicsit ellazulhatott, megszabadulhatott a mindennapok nehéz súlyától, hogy közel száz hellór fölött kellett uralkodnia úgy, hogy az nekik mégse tűnjön föl igazán.

A férfi nagyot fújt, mélán megvakarta a homlokát, aztán inkább a két hold fátyolos, fehéres fényében gyönyörködött. A legendák szerint kezdetekben még egyáltalán nem volt hold az égen, az éjszakát csakis a csillagok világították be. Aztán egyszer Leina, a szél kegyetlen istennője, féltékenységében száműzte testvérét és annak szépséges leányát az égre, amiért őket Pellón, a tengerek istene jobban szerette. A nagyobb gömb lett Ylia, a kisebbik pedig a gyermeke. Ez az idő kezdetén volt, s innentől fogva vált a daydralisi népek számára feleslegessé a szerelem és mindenféle gyengéd érzelem. Pellón azonban nem szabadult a rossz érzésektől, azóta is bántja a lélek, hisz Ylia volt az ő eléhaaraja. Ezért ilyen szeszélyes az óceán.

– Nők… – morogta a kapitány, és próbálta elhessegetni az ostoba dajkamesét a fejéből.

Csak ekkor tűnt fel neki, hogy a keze ismét az ékszerre kúszott és újfent forgatni kezdte. A nyakában hordta, mint általában az összes többi csecsebecsét, onnan ugyanis nehezebb volt lelopni. Érezte a hideg aranyat és a kemény rubintot a bőrével. Együtt olyan selymesek voltak, akár annak a nőnek a bőre, aki egészen halála napjáig viselte a gyűrűt. Smis akkor még olyan apró volt és olyan fiatal. Ahhoz legalább is túl fiatal, hogy halottról lopjon…

A szeme elé emelte az ékszert. Nem volt benne semmi különös, de ha lett volna, akkor is annyit nézegette már, hogy nem látta volna különösebben szépnek. Mégis az ajkaihoz emelte és rászorította. Közben áthelyezte az egyensúlyát és az egyik lábát a korlátra rakta, míg a másik még mindig a padlón pihent, s már eközben dúdolni kezdett, önkénytelen. Sosem vette észre, amikor dalra fakadt, pedig milyen szép hangja volt. Öblös, mély és férfias, bársonyosan lengedezett valahol a Gavril barnás víztükrén.

… Fél a vére, lelke mérge

Hogy senkihez sem tartozik korcs lénye.

Csak Szép Heléna, s mély óceán

Fogadta be a fattyat igazán…

Ki tudja, hogy meddig maradt volna még így. Valószínűleg a hajnal első sugara itt érte volna, azonban lába alól, az ő kabinjából egy nő felsikoltott. Márpedig csak egyetlen nő akadt a tengerjáró fedélzetén: a tengeri szajha.

Egy szempillantás alatt visszaengedte az apró gyűrűt a többi nyakába akasztott ékszer közé, majd ellökte magát a korláttól. Gyorsan szedte a lábát, lefutott a lépcsőn és berontott a kapitányi kabin vaskos faajtaján, ahol ugyanúgy égtek a gyertyák, mint az elmúlt három napban egyfolytában.

– Eresszetek! – visított a lány.

Ő nem is tudja, de három éjjelt aludt végig, amióta a kapitány visszavette Neorth-tól. Saját maga nem igazán akart törődni vele, úgyhogy inkább az elsőtisztje kezeibe adta, aki nagy örömmel figyelt rá éjt nappallá téve. Most viszont úgy tűnt, hogy nem fizetődött ki a munkája. A leány felébredt és felettébb dühösnek látszott.

Castort pár perce meglátogatta odabent a kormányos, egy hatalmas, fekete duril, akit még valahol a Tűzben szedtek össze. Nagyobb volt még Dörgetegnél is, azonban úgy tűnt, hogy alig bírt a kapálózó nővel. Hátulról fogta le, az viszont kézzel-lábbal ütötte és rúgta, folyamatosan visított, és a férfi nyakából csordogáló vér alapján Smis pontosan tudta, hogy egyszer már telibe kapta. Még szerencse, hogy Castor nem egyedül volt ebben a pillanatban. Jó öreg, már így is zörögtek a csontjai, elég lett volna néhány ütés még egy nőtől is, hogy megálljon a beesett mellkasa mögött dobogó aszott szíve. Ő tehát csak a kezét felemelve próbálta nyugtatni a nőszemélyt, inkább kevesebb sikerrel.

Oehar minden izmát megfeszítve emelte fel a talajról a lányt, akinek ugyanúgy járt a lába a levegőben, mint a talajon. A kapitány nem tudta megállni, hogy ne röhögje el magát. Vicces volt a jelenet, ahogy nem bírnak egy gyenge asszonnyal, bár valószínűleg csak ártani nem akartak neki, viszont a hisztit így nehéz megállítani. Pár percig még az ajtóban támaszkodva nézte, ahogy küzdenek vele, majd amikor Oehar a szajhával a kedvenc íróasztalára esett és összegyűrtek néhány saját kézzel készített térképet, Dörgeteg rögtön közbelépett.

– Felém! – kiáltott a feketének, majd amint a lányt felé fordította, erős tenyere hatalmasat csattant Heléna arcán, aki ettől nyomban elhallgatott.

A kormányos a földre csúsztatta Dupont-t, miközben ő a tenyerével simogatva fájlalta kipirosodott bőrét. Hatalmas, reszkető szemekkel nézett az előtte álló férfira, érezte, hogy a szemében már gyűlnek a könnyek. Még soha nem ütötték meg, pláne nem ennyire. Mégis milyen ember tesz ilyet?

Hiába az őzike kinézet, a madárcsontozat, a szépség, Smist cseppet sem hatotta meg. A megbánás egyetlen rezdülése sem látszott szigorú arcán. Nyoma sem volt annak a lassanhalónak, aki a taton ücsörgött. Megint főnöknek kellett lennie, vezérnek, aki mindig mindent kézben tart. Még a ráncok is visszatértek a homlokára. Mindeközben le sem vette a tekintetét a találtról.

Oehar a nyakához kapott. Csak most érezte meg a vér szagát.

– Basszus – nyöszörögte. Nem azért, mert fájt neki, csupán a meglepetés, hogy egy ilyen apró nő ilyen nagy sebet tudott okozni rajta.

Castor rögtön egy vízbe mártott kendővel lépett hozzá, hogy azt szorítsa a nyakára. Közben viszont a két fiatalt bámulta, ahogy egymást mustrálták. Mintha egy külön világba kerültek volna át a mostanit kizárva. Heléna hallgatott, Dörgeteg szintúgy és csak nézték egymást. Az egyik félt, a másik az erejét demonstrálta. Azonban akadtak olyan pillanatok, amikor nem lehetett eldönteni, hogy melyik éppen melyik szerepében tetszeleg.

A pattanásig feszülő hangulatot a kapitány nehéz lépte törte meg. Dupont irányába tett előre egy lépést, aki ettől hátrálni kezdett, egészen addig, amíg ülve az ágyra esett. Innentől onnan kuksolt a körülötte állókra.

– Minden rendben? – kérdezte aztán a kapitány a kormányostól.

– Persze, csak egy karcolás – bólogatott a fekete hellór.

– Keresd meg Irsent, nehogy elfertőződjön. – Smis komolyan aggódott ezért. A legénységét mindig jobban féltette, mint saját magát, pont ezért nem ment el az orvoshoz, miután a kis szigeten pár napja megkaszabolták. Kicsit fájtak a sebei ugyan, de nem érdekelte különösebben.

– Rendben – bólintott az, majd kilődörgött a kabinból.

Smis most Castorhoz fordult. Szegény öreg nem volt épp a legszebb teremtés. Nem lett se szebb se csúfabb az elmúlt száz év során. Ő csak így született. Csontos, kopasz fején csak gyér tincsekben lógott le ősz haja, amit általában copfba kötve hordott, most is. Görnyedt hátát nehezen tudta már kiegyenesíteni. Nem volt túl sok haszna harc szempontjából, azonban az esze olyan gyorsan vágott, mint egy tanult ifjoncnak. Folyton a könyveket bújta.

– Mi történt? – kérdezte végül a férfi, zavartan vakargatta meg a fejét.

– Nem tudom. – Megadóan tárta szét a karjait a duril. – Épp mosdattam, amikor végre felébredt és azonnal nekünk ugrott.

Smis kérdőn vonta fel a szemöldökét, nehéz karjait közben összefűzte dobszerű mellkasa előtt.

– Esküszöm, hogy egy ujjal se értünk hozzá oly téren!

A fekete hajú harcos sandán a leány felé nézett, még mindig ugyanolyan meredten ült, mint ahogy odaesett.

– Elhiszem – bólintott végül.

– Biztosan csak megijedt.

– Biztosan – ismételte meg Smis gyanakodva a szót.

Az elsőtiszt ügyetlenül simított végig a fején. Valami zavarta. Egyértelműen. Mégsem mondott semmit, ez nem szokás. Ha volt olyan, ami egy daydralisi férfi szívét bántotta, azt vagy fegyverrel oldotta meg vagy egy szót sem szólt róla. Egy jó matróz pedig nem emelhetett vasat a kapitányára.

A padlóra helyezett gyertyák sárgás lángjai hosszú árnyékokat táncoltattak a csupa fa kabin falain, aminek egyik oldalát ólomüvegből építették, így mindent látni lehetett.

– Eszeltél már neki ki valamit? – törte meg a csendet végül a fiatalabbik. Castor összerezzenve pislogott vissza rá.

– Ho-hogy mi?

– Reggelre Jaskurára érünk. Ugye tudod, hogy el fogjuk adni a leányt?

– Persze – bólogatott serényen.

– Én pedig már két napja megkértelek, hogy eszelj ki neki valamit, amivel könnyebb lesz túltenni rajta.

– Ó, igen.

– Megvan? – A kapitány ezúttal már kicsit ingerültebben kérdezett vissza. Kezdte elveszteni a türelmét.

– Még nincs – vallotta be az elsőtiszt szerényen.

– Akkor meg mire vársz?! – Ezúttal minden erejét kiadva ordított. – Meg ne lássalak addig, amíg nincs meg a története!

– Igenis, kapitány – hajuldozott az öreg nehézkesen.

– És, ha nincs meg, Patrost fogom megölni miattad!

– Meglesz, meglesz, esküszöm!

Utoljára csak ennyit mondott az öreg kalóz, majd ahogy a felettese kérte, kikotródott a kabinból. Pontosan tudta, hogy nem viccelnek vele. Ki kell találnia valamit, hogy minél több pénzt kapjanak a lányért. Csakhogy a szíve hasadt belé…

A kékszemű nehézkesen guggolt le a lehullott térképeiért, a térde megreccsent közben. Elhúzott szájjal csavarta őket össze, majd léha mozdulattal az asztalra dobta. Ezután nem mozdult. Lassan lélegzett, mint egy vérszagot érzett vadállat, közben a térdén könyökölt. Görbén fölfele pillantva nézett a remegő lányra, s hirtelen ő maga sem tudta, mit mondhatna neki. Talán nem is kéne szólnia semmit, pár óra múlva úgyis vége az egész kalandnak és soha többé nem fogja látni. Valami mégis fúrta az oldalát, egyszerűen kínosnak érezte, hogy nem beszélt semmit.

Lomhán állt fel, lefelé fordította az arcát, mintha a derekára kötött ruhát nézné. Mit mondjon? Mit mondhatna? Elgondolkodva csettintett a nyelvével.

– Éhes vagy? – kérdezte, azonban válaszul csak egy döbbent szempárt kapott. – Kérdeztem valamit! – szólalt meg ismét, ezúttal ingerülten.

Heléna megszólalt, de ebből Dörgeteg egy szót sem értett. A barna hajú szépség olyan nyelven hadovált, amelyhez hasonlót még sosem hallott.

~*~

A nap még a szokásosnál is nehezebben akart felkelni, viszont amikor végre kidugta a fejét a horizont mögül, a Szép Heléna legénységének olyan látványban lehetett része, amely minden költőt és művészt megihletett volna. Ők mégsem ügyeltek oda rá. Amint felkeltek, ugyanúgy végezték a munkájukat, mint mindig. Néhányan a szakácsnak segítettek, hiszen nem kevés porciót kellett elkészítenie. Mások a rakodótérben pakoltak, de akadtak olyanok is, akik az éjszaka porát mosták fel a fedélzetről. Egy sem akadt, aki lazsált volna. Egyedül Castor üldögélt még mindig a kabinjában, ami pontosan a kapitányi alatt húzódott el. Az egész éjszakát átbeszélték Patrossal, aki a hajó legjobb szónokának bizonyult. Ő maga próbált a lehető legrosszabb történetekkel előállni, azonban a szőke lassanhalót megihlette a hajótörött szépsége, így olyan hátteret alakított ki a leánynak, hogy csak a hülyék nem kapnának rá. Még aznap éjjel elengedte a sasokat a potenciális vevőknek. Ezután elment, hogy elújságolja Smisnek a hírt, és egyedül hagyta az öreget.

A szíve a torkában dobogott, a kezét tördelte tehetetlenségében. Nem értette, hogy mik váltották ki belőle ezeket az érzéseket, talán csak annyi lehetett a háttérben, hogy régen látott már ilyen szép fiatal lányt, akit az ő felelősségére bíztak. Pedig tudta, hogy nem szabad kötődnie hozzá, ez az elejétől fogva le volt tisztázva. A kapitány csak azért ment a lány után, mert túl szép volt, hogy olyan perverz kezére adja, mint Neorth. Talán, ha már nem lesz a közelében, el fogja felejteni. Vagy esetleg felnyithatná a ládáját is…

A fattyú a lány előtt térdelt. Szép ruhákat aggattak rá, mint amilyeneket a gazdagok játékaként ismert esküvőkön szoktak hordani az arák. Bíborvörös, könnyed anyagból, ami ugyan fed, de éppen csak sejtelmesen: minden női jegyet láttatni engedett kissé. Nehéz aranyláncokat aggattak a nyakába, illatos olajjal kenték be a haját, már csupán egy dolog csúfította el.

Smis megmarkolta a lány csuklóját és egy könnyed mozdulattal szétpattintotta a bilincset, amit még Neorth adott rá. A helyére finoman megmunkált kristályos karkötőt csatolt.

– Gyönyörű. – Patros a felettese mögött állt karba tett kezekkel, le sem vette a lányról a tekintetét. Barnásvörös szemeiben elfedhetetlen kéjvágy lakolt, miközben végigmérte.

– Valóban az.

– Nem kéne megtartanunk? Legalább egy éjszakára.

Óriási hazugság lenne, ha azt mondaná, hogy nem jutott még eszébe. De akkor nem osztaná meg a legénységgel. Csak az övé lenne.

– Hamar túl akarok tenni rajta.

Mielőtt a szőke, széles vállú Patros bármit is mondhatott volna, Oehar a lábával nagyokat dübögött odafentről.

– Megérkeztünk – állt fel Smis a lányt magával húzva. Erősen kapaszkodott a karjába és vonta maga után. Meztelen talpával alig bírta felvenni vele a lépést.

Amint kiértek, Heléna a szeme elé kapta a kezét. A Nap már egészen erősen sütött, visszacsillant a vízen és a fehérhomokos szigeten egyaránt. Nem állt ott más, csak egy fából készített emelvény.

A sasok büszkén tértek vissza, nem több mint kettő, de azok több helyet is bejártak. Egy fiatal, szőkés, elég lányos fiú fogta be őket az orron állva. A lábuknál babrálva kis papírokat szedett le onnan, az állatok békésen tűrték a műveletet. Hatalmas teremtények voltak, szinte fél ember nagyságúak, könnyű szerrel is szét tudtak volna tépni akárkit, mégis úgy viselkedtek, mint a kezes bárányok. Tolluk fehéren fénylett, csupán szárnyuk vége sötétlett kékbe. Úgy néztek ki, akár a habzó tenger.

– Hányan jönnek?

– Mindenki! – integetett vidáman a fiú.

– Nagyszerű – mosolyodott el elégedetten.

– Már látom is őket! – Egy vékony, de annál magasabb férfi kiáltott le nekik az árbockosárban ülve.

– Akkor siessünk! – lépett előrébb Patros, és átvette a lányt a főnöktől. Erősebben szorította, mint az előbbi, amitől fájdalmasan sziszegett.

A szőke szónok legalább olyan kevélyen lépkedett a pallón lefelé, mint azt a kapitánya tette volna. Hosszú lábaival nagyokat haladt előre, dübögött kettejük alatt a partra vetett fa. Ez az apró, azonban annál jelentősebb sziget tökéletes volt az emberkereskedelemre. A sziklaszirthez hasonló, rögtön a mélybe merülő partvonala miatt közvetlenül mellette ki lehetett kötni, de csak egy oldalon, és ugyanilyen gyorsan elhúzni. Épp elég messze volt minden ellenőrző szervtől, de épp elég közel, hogy a Szigetvilág egy elfajzott kis földrészén el lehessen inni azt a pénzt, amit megkerestek. Ez volt Jaskura, egy koszos kis földdarab, ami túl sok könnyet és vért látott eddig.

Nem kellett sok idő, amíg a közeledő tengerjárókat már könnyű szerrel észre lehetett venni. A szélrózsa minden irányából érkeztek, mindegyiken hamuszürke, koszos vitorla lengett, ami Daydralison a margóra szorult emberek színe volt. Patros elégedetten gyönyörködött a közeledő társakban, s amíg nem figyelt, Heléna egy gyors mozdulattal kikapta a karját kezei közül és rohanni kezdett.

– Hé! – üvöltött utána a szónok, és megindult, hogy elkapja, de néhány lépés után kérdően nézett fel a kapitányra, aki épp a korláton támaszkodott és nézte a vörösbe öltözött nőt, amint menekülni próbált. Mégis mit gondolt? Dupont elérte a sziget legvégét, mégsem tűnt sokkal kisebbnek, mint előtte.

– Mi legyen? – szegezte neki a kérdést a szőke.

Smis szótlanul indult meg a pallón. Meztelen talpát égette a fehér homok, mint ahogy a felkelő Nap forró fénye a barna bőrét. Valami állat bundájából készült nadrágot hordott, a fényéből és a sűrű, katonásan álló sörtékből ítélve talán lóé lehetett. Felül nem viselt semmit, csak a nyakába akasztott nyakláncok csilingeltek.

Némán haladt el Patros előtt és közeledett Heléna felé, aki tehetetlenségében térdig a vízbe futva keresett valami egérutat. De nem talált semmit.

– Felesleges menekülnöd – állt meg vele szemben Dörgeteg, neki csupán a bokáját mosta a víz.

Dupont könnyekkel küszködve nézett hol rá, hol a horizont felé, reszkető ajkakkal beszélt valamit azon a furcsa nyelven, amit itt senki sem értett.

– Még mindig nem értem, mit hadoválsz – dörmögte. – Viszont nem is érdekel.

Az igazat megvallva a nyelv végtelenül idegesítette a férfit. Hiszen amikor ellopta, akkor még tudtak egymással beszélni, csak akkor kezdett makogni, miután felébredt. Teljesen ostobának nézte őt, hülyét akart belőle csinálni az egész legénysége előtt, ehhez kétség sem fért. Emiatt csak még gyorsabban meg akart tőle szabadulni.

A hajótörött szakadatlan rázta földszín fürtjeit, és tehetetlenségében az arcát a tenyerébe temette. Nem volt mit tennie, nem volt hová bújnia, nem maradt semmi esélye. Bárcsak felébredne már végre.

Dörgeteg utána ment a vízbe és kivonta onnan. Ekkor már olyan közel jártak a hajók, hogy a kapitányoknak vagy az éppen esedékes üzletembereknek csónakokra ülve kellett közelebb jönniük. Ez volt a szokás ilyenkor, aki vásárolni kívánt, az idejött, megállt a pódium előtt, végighallgatta a portéka történetét és licitálni kezdtek. A hangulat természetesen mindig feszült. Hiába terem annyi drágakő Daydralis gyomrában, mindenki olyan zsugori volt, hogy az utolsó garast is a fogukhoz verték, ha ilyesmiről folyt a diskurzus. A tenyerükben ott lapultak a fegyverek, az egyetlen hátráltató erő a közelben ringatózó hajó és egy mindenre elszánt legénység.

Legalább tízen szálltak partra. Elvetemült, bűzlő, sebes senkiháziak, akik nem törődtek semmivel, ami érzékeny, de mindannyian kaptak egy szép nő hírére. Elégedetten morogva szemlélték, ahogy a kapitány a pódiumra vezette az arának öltöztetett Helénát.

Dörgeteg elégedetten szemlélte végig az összegyűlt haramiát. Voltak köztük durilok és reanok is, ebben a körben viszont az ilyesfajta különbség nem sokat számított. Míg a királyok mindenféle előnyökkel éltették az egyiket és hátráltatták a másikat, itt csak az számított, hogy mennyi pénz van a zsebedben és mennyi erő a karodban. A zsebek pedig jelenleg szépen dudorodtak. A kapitány Patrosra biccentett.

– Köszönjük, hogy idefáradtak az urak! – A szőke előre lépett és mélyen meghajolt, míg a lassanhaló a háttérbe vonult. Heléna állt középtájt, a fejét leszegezve.

A vásárlók nem válaszoltak, enyhén meghajtották magukat, de semmi illem nem volt bennük. Az egyikük közben még vakarózott is.

– Ötszáz kettes! – ordította be az egyik bármiféle teketória nélkül. Dupont rögtön rászegezte olívazöld tekintetét, megnézte magának a kövér, alacsony, őszes szakállú urat. Páncélt viselt, az egyik szeme be volt kötve. Biztosan nagy harcos lehetett. A többiek csak röhögtek. Alacsony ár volt ez egy ilyen nőért.

– Igazán bájos – rándult meg Patros szája széle. – De van története is.

– Én adok érte kétszáz négyest időhúzás nélkül! – mondta egy másik. Ő egy vénségesen vén, de teljesen csupasz matróz volt. Még a szemöldöke is kihullott, a szeme pedig feketén csillogott. Akárcsak a megtestesült ördög.

– Jó uram, ha tudná, milyen sora volt ennek a leánynak!

Még egy akart mondani valami összeget, de a többiek előbb lepisszegték. Ellenségek voltak mindannyian, de szerették a történeteket és egy jó rege erejéig hajlandóak voltak eltűrni egymást. Igazából ilyenkor mi sem számított jobban, mint maga a tálalás. Lehetett az áru akármilyen pocsék, egy ügyes szónok megfelelő háttérrel vagyonokért adhatta tovább, a vevő pedig nem bánt meg semmit sem, örömmel mesélte el a barátainak a történetet.

Miután látta, hogy végre nekiállhat a mesélésnek, nagyokat gesztikulálva, fel-alá sétálva csapott bele a szőke.

– Messze jártunk a tengeren, időtlen ideje nem láttunk mást, csak vizet, s már abban is kételkedtünk, hogy a fenséges Dytrán járunk. Azóta sem találtunk oda vissza, de a nem is kívánkozunk. – Kezét széttárva mutatta a következőket. – Hatalmas jégtáblákat tört össze a Szép, nekünk pedig már mindenünkre ráfagyott a hó. Hát ki hitte volna, hogy egyszer a világ végét érjük el? Szerencsére épp jókor találtunk egy birodalomnak tűnő kis földrészt, hát a láthatatlan ellenséggel dacolva kikötöttünk ott. Viszont a szörnyűség, ami fogadott minket, arra még egy égi lassanhaló sem készülhetett fel. – Sandán szünetet tartott és az elégedett felettese felé nézett, aki biccentett, hogy folytassa.

– Sietnék! – elégedetlenkedett egy vevő odalent. Patros tekintetével villámokat szórt felé, aztán folytatta tovább.

– A szigeten rengetegen laktak, tele szebbnél szebb asszonyokkal, apró, de deli gyermekekkel…

– Hát miért nem hoztatok több árut?! – faggatta az első érdeklődő.

– A sziget ura, az őrült király, mindenkit lemészároltatott, aki csak ott élt. – A férfi úgy mesélt, mintha gyermekeknek tenné. Izgatottan, a hangszínével játszva. – Csupán egyetlen hellórt hagyott életben – Lassan a pityergő lány felé fordult.

Helénának ez a helyzet a lehető legrosszabban alakult. Hagyján, hogy teljesen tisztában volt vele, hogy épp mit tesznek, azonban az egészből egy mukkot sem értett. Csak egy olyan nyelvet hallott, amilyet soha ezelőtt, ami valami ősi, keményen pattogó beszédhez hasonlított. Még hízelegni sem tudott, ellenkezni végképp nem.

– Az egyetlen lánya ő, akinek szépsége megbabonázta a tulajdon apját, s épp akkor értük őket tetten, amikor az oltár előtt álltak.

A tömeg elégedetten morgott, a szakállukat simogatták, ízlelgették a történetet.

– Szegény lányt megmentettük, de az apja őrültsége miatt csak hadovál. – Patros Heléna mögé lépett és végigsimított a vállain. – De legalább nem fecseg sokat – vigyorodott el kajánul.

 – Kétezer hármas! – kiáltott be egy harmadik ügyfél, egy zsíros, ocsmány, szőrös teremtés. Mindene fekete volt.

A két férfi összemosolygott. Jöhetett a kegyelemdöfés.

– Hát ennyit adnál egy velejéig romlott apa egyetlen, bájos, érintetlen leányáért?

Mind a tíz hellór felrobbant. Egymás után üvöltötték be a nagyobbnál nagyobb összegeteket, egy percre sem lassult le a licitálás, sokszor már dölyfösségből is egymásnak ordították. Heléna szépsége és a kalózok becsvágya volt a legjobb üzlet.

– Tízezer ötös! – üvöltött torka szakadtából a félszemű, ez jóval nagyobb összeg volt, mint amit a többiek eddig mondtak, így mindenki megmekkent egy kissé.

Úgy tűnt, hogy vége a licitálásnak. A hadúr már a szájában érezte a győzelem ízét, mint ahogy Smis a pénzen vett sok sört és finom ételeket.

– Tizenöt!

Valaki a hajó felől kiáltott. A hangja reszketeg volt, kissé félős és tompa, azonban mégis érezni lehetett rajta, hogy amikor még fiatalabb volt, még a lélek is megfagyott, amikor így kiáltott. S csupán egyetlen ilyen öreg volt most egész Jaskurán és talán az egész világon.

Castor vékony lábaival, kissé botladozva lépkedett le a pallón, egészen az emelvényig, egészen a kapitánya elé, közelebb, mint bármelyik másik vevő. Mind Dörgeteg, mint Patros olyan elsápadva bámultak rá, mintha szellemet látnának.

– Mégis mit csinálsz, te vén bolond? – sziszegett oda neki a szónok, ő azonban szóra sem méltatta.

– És a lelkem – növelte meg az ajánlatot Castor. – Csak kérlek, ne add a lányt martalócok kezébe!

Még Heléna szíve is megdobbant örömében. Nem bízhatott jobban az elsőtisztben, mint bárki másban, mégis szívesebben tartozott volna hozzá.

– Castor – nyögte Smis, és tátott szájjal elé ugrott.

Néhány pillanatig még gondolkodott, mit tegyen. Magas, izmos, közel két méteres alakja árnyékot vetett a zörgő csontú barátjára, s nem tudta, hogy mit tegyen. Ökle összeszorult, mint ahogy a vaskos borosta alatt a szája is. Apjaként szerette a vén lassanhalót, s tudta, hogy ő is fiaként tekint rá. Most mégis ellene szegült. Elárulta. Nem tisztelte. Ezt pedig nem hagyhatta megtorlás nélkül.

Nehéz karja a magasba lendült, egy másodpercet várt, maga sem tudta, hogy helyes-e, amit cselekszik. De a tekintély győzött. Erőtől nem kímélve, öklével pontosan állcsúcson érte az elsőtisztet, aki ettől félájultan rogyott össze.

– Ne! – üvöltött Heléna. – Ne bántsd!

– Na, mi van, máris tudsz beszélni?! – Smis teli torokból vakkantott felé. Csakis őt hibáztatta a történtek miatt. – Félszegen a hadúrra nézett, majd megszólalt. – A tied.

A másik kilenc csalódottan sóhajtott, de elfogadták, hogy nekik nincs ennyi pénzük, így hát elvonultak a hajójukra. A hadúr vidáman vette át a zokogó lányt. Dupont próbált ellenkezni, elvonni magát a férfi karmai elől, ordított, mintha parázsba nyúlna, Castorhoz akart menni, hogy megnézze, jól van-e, de nem bírt. Túl gyenge volt.

A szakállas könnyedén a vállára kapta pontosan úgy, mint ahogy azt Smis tette az első nap, kedélyesen a fenekére csapott és már vitte is a csónakja felé.

– Ne tedd ezt velem! – sikoltott rázkódva. A hangja úgy tompult és ugrált, mint ahogy a férfi vitte magán.

– Csak fogd be! – súgta magának halkan a kapitány, lélekben már Castort ápolta, aki még mindig a földön feküdt félig önkívületben és nyöszörögve.

– Szolgállak! Bármivel!

Dörgeteg reszketegen fújt ki magából egy mély lélegzetet. Szolgálná? Megérne egy halált… tízet, de akár ezret is.

Észre sem vette, de az ujjai a derekára kötött kardra vándoroltak. Patros feszülten figyelte a kis mozdulatot, kapitánya arcába nézett, akin ekkora elszántságot még sosem látott ezelőtt.

– Ne hagyd, hogy elvigyen, könyörgöm!

– Fogd már be! – reccsent rá a hadúr, közben olyan erővel dobta a csónakba, hogy az egész szerkezet belenyekkent.

– Ne hagyd neki… – Castor vért köpve, félig feltámaszkodva kapaszkodott Smis nadrágjába. – Kérlek!

Ennyi kellett csupán ahhoz, hogy az üzlet füstbe menjen. Ugyan már nem az ő tulajdona volt, mégsem sok választotta el attól.

Miközben vadul kiáltva ugrott le az emelvényről, könnyen forgó csuklója lassan előrántotta a hatalmas, pallos szerű kardját, ami élesen csillant meg a napfényben jelet adva a saját és az ellenséges matrózoknak egyaránt: vége a békének.

Úgy tűnt, hogy képtelenség megállítani a vörös szemű férfit, mégis elég volt egy apró koppanás, s megfagyott még az idő is. Az elfele tartó ügyfelek, egész Jaskura, de talán egész Daydralis is hallotta a finom hangot. Smis döbbent tekintettel és rogyadozó térdekkel nézte, ahogy Heléna arcáról színarannyá vált könnyek koppannak meg a csónak alján.

– Átvonzott – hebegte hitetlenkedve, aztán egy kő csapódott be közvetlenül mellette.